Bár hivatalosan a harcosok csapatát erősítettem, a gyakorlatban inkább mindenesként gondoltam magamra; oda mentem, ahol épp szükség volt rám. Gyakran kísértem el a beszerzőket, segítettem a konyhán vagy épp leváltottam az őrszemeket. Jacob nemrég elhagyta a bázist egy maroknyi harcossal, ezért úgy döntöttem, besegítek az őrtornyokban strázsálók munkájába és elrendelek nekik egy rövid szünetet. Hálásak voltak a pihenőért, de egyikük sem ajánlotta fel, hogy velem marad; talán csak nem érezték szükségét, hogy egy náluk fejlettebb és erősebb lényt támogassanak, vagy csak attól féltek, letépem a karjukat és elcsócsálom, ha megéhezek. Emberek... Ki érti őket? Nem bántam a magányt, egy sípnak való darab fán dolgoztam a bicskámmal, és hallgattam a fák susogását.
Nem hallottam meg az első dörrenést, a fák figyelmeztettek, a második azonban tisztán eljutott hozzám. Bezengte az egész erdőt. Megragadtam az egyik indát és leugrottam a toronyból, sebes léptekkel követve a hangokat. A szél nekem kedvezett, felém sodort minden neszt - eléjük vágtam, felkapaszkodtam az egyik fűzfa ágára és vártam. Nemsokára felbukkant egy fiatal, csapzott és sebzett fiú - nem pont rá számítottam. Figyeltem, hogyan vonszolja magát előre, aztán a kimerültség győzött és összeesett, pont alattam. Nem mozdultam, vártam, hogy elvesztette-e az eszméletét, felkel-e még, vagy ez csak egy trükk. A patak csobogása elnyomott minden hangot, így magamban elkönyveltem, hogy meghalt. Már épp készültem lemászni, hogy ellenőrizzem, amikor egy katona rontott ki a bokrok közül. Felismertem az egyenruháját. Hasonlóan megviseltnek tűnt, mint a fiú, azonban a kezében tartott gépfegyver csövét rögtön a földön heverőre szegezte. Meg sem próbálta ellenőrizni, él-e még, bemérte a célpontot és a ravaszra illesztette az ujját.
Leugrottam, a célkereszt egyből rám vetült, de mielőtt tüzelhetett volna, egyetlen intéssel életre keltettem körülötte a természetet. A fűzfa ágai a katona nyaka és karja köré tekeredtek, a fegyver kiesett a kezéből, a szeme pedig fennakadt, ahogy a növény selymes levelei hurokba fonták a torkát. Egyetlen röpke, érzéketlen pillanatig haboztam csak, aztán megrántottam az indát; halk reccsenés, majd a katona holtan a földre zuhant. Néhány pillanatig csak álltam ott, mielőtt odaléptem volna hozzá, hogy felvegyem a földre ejtett fegyvert; jó lesz az ellenállás számára. Pillantásom ekkor a földön fekvő, még mindig mozdulatlan fiúra esett, és most először tűntem igazán tanácstalannak. Végül összeszedtem a lélekjelenlétemet és közelebb léptem hozzá. Tartottam a néhány lépés távolságot, több különböző szögből is megszemléltem, mintha egy ismeretlen létformát próbálnék azonosítani. Végül a fejétől néhány lépésre guggoltam le, és a fegyver csövével megbökdöstem az oldalát.
- Hé, te. - vártam, mielőtt megismételtem volna, hangosabban és parancsolóbban. - Hé, te! - Ha megmozdult, egyből hátrébb ugrottam, készen rá, hogy megöljem őt, ha viszont nem reagált a böködésemre, akkor csak tanácstalanul bámultam azon töprengve, mégis mihez kezdjek vele.

Ez volt életem legrosszabb napja. Én teljesen bele voltam nyugodva a sorsomba. Egyáltalán nem akartam lázadozni a rendszer ellen. Nem tudtam, hogy régen milyen volt a világ, de nekem tetszett az, amibe beleszülettem. Már 16 évesen feleségül kellett vennem egy lányt, de ezzel se volt bajom. Én tényleg szerettem őt, de sajnos fordítva ez nem volt meg. Ő igazi lázadó volt, akinek semmi nem tetszett. Egy igazi kemény nő, akinek nagy tervei voltak. Én nem szóltam bele az ő dolgába, cserébe ő megajándékozott két édes gyermekkel, akiket mai napig imádok. Sajnos minden megváltozott, mikor ő elment, hogy felkutassa a 6. szektor titkait én hülye meg utána mentem, mert szerettem és féltem, hogy baja esik. A szektorban pedig olyan titkokat tudtam meg, ami megváltoztatta a véleményem a rendszerrel kapcsolatban. Kísérleteztek a bolygó lakóin. Kihasználták a vendégszeretetüket. Rosszul lettem a saját fajomtól. Sajnos nem lehetett oda büntetlenül bemenni. Nora életét elvették, engem pedig lázadónak bélyegeztek. Vagyis igazából engem is próbáltak megölni. Menekültem, de ők üldöztek. Szerencsére már csak egy volt a nyomomban, de a testem nagy részét sebek borították és mindenem csupa vér volt. Az energiám is fogyott és már alig bírtam mozogni. Csak vonszoltam magam és igyekeztem minél messzebb kerülni a körzettől. Már nem láttam katonát sehol, de biztos voltam benne, hogy még a nyomomban voltak. Éreztem, hogy össze fogok esni. Azt gondoltam, hogy egy kis víz kell, az majd segít. Meg is láttam egy patakot, ami felé kezdtem haladni, de nem jutottam el a vízik, mert menet közben minden erőm elfogyott és össze estem. Fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem.

Arra ébredtem, hogy az oldalam bökdösik egy fegyverrel. Megmoccantam az ijedtségtől, de nem tudtam nagy mozdulatokat tenni, szóval még mindig a földön feküdtem. Egy fiatal srácot láttam magam előtt, aki felém szegezte a fegyverét. A ruhájából ítélve nem biztonsági volt, szóval nem kellett annyira tartanom tőle.
- Víz..egy kis vizet... - nyögtem ki nehezen és a patak irányába néztem. Igazából azt csinálhatott volna velem, amit csak akart. Ki voltam szolgáltatva. Mozogni is alig bírtam.
- Ki vagy? - tudtam, hogy inkább ő akarna engem faggatni és neki volt fegyvere, de már nagyon kíváncsi voltam.

Megmozdult, én pedig hátraugrottam, nem azért, mert annyira félnék egy fegyvertelen, félholt ember fattyától, hanem hogy elegendő teret nyerjek az ellentámadásra. A fiú azonban láthatóan a beszéddel is küszködött, nem hogy nekem támadjon. Mély levegőt vettem, halkan fújtam ki, majd faképnél hagytam, mintha egy szavát sem érteném. A patakhoz sétáltam, felléptem a kisebb kövekre, és az oldaltáskámból elővettem a kulacsomat. Töltöttem bele vizet, azzal léptem vissza a fiúhoz, a fegyver szíját átvetve a vállamon, így az a hátamra került. Nem akartam, hogy fenyegetve érezze magát, de annyira ostoba sem voltam, hogy odaadjam neki.
Leguggoltam mellé és rálocsoltam a fejére egy keveset a vízből. Nem gyötörni akartam, azt szerettem volna, ha kicsit jobban magához tér és kivallathatom, mégis ki a fene ő, honnan jött, és mennyit tud az Ellenállásról. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, utánam kezdett érdeklődni, s ettől a szemöldököm rögtön a magasba szaladt.
- Roran - feleltem hosszas hallgatás után a kérdésére, és átnyújtottam neki a kulacsot, hogy ihasson belőle. - Az emberek táborából jössz?
Elég volt csak a ruhájára nézni, leszámítva a mocskot és vért, amit út közben magára szedett, egyértelműen a tábori lét jeleit láttam rajta. Még mindig nem tudtam eldönteni, mihez kezdjek vele, ezért továbbra is csak mellette guggoltam és figyeltem, ahogy iszik. Ha kitaszított, el kell vinnem a táborba, feltéve, hogy nem jelent semmiféle veszélyt ránk nézve. A kiskutya szemeit elnézve mondjuk nem sok terrort néztem ki belőle...
- Miért akartak megölni? Leszámítva ezt az izét, ami rajtad van - böktem a cipőjére, de nem mosolyogtam, teljesen komolyan gondoltam a megjegyzésem. Utáltam a cipőket, bár a hegyekben télen nem járhattam mezítláb, jobb szerettem a népem könnyed, félig zárt saruit hordani, mint ezeket a szűk és kemény csizmákat. Bőven elegendő ok az ölésre.
- Megsérültél? Mármint komolyabban - intettem felé türelmetlenül. Az érdekelt, van-e lőtt sebe, vagy törött csontja, esetleg olyan része, ami erősen vérzik. Azt láttam, hogy rengeteg sebesülést beszerzett, de nem tudtam megítélni, mennyire súlyosak.

Az ébredésem után az idegen hátrébb ugrott. Nem tudtam, hogy mit akar, de nagyon reménykedtem, hogy nem akar megölni. Igazából megtehette volna, mert nem tudtam volna megvédeni magam. Semmire sem voltam képes abban az állapotban. Először azt hittem, hogy ott akar hagyni. Annak nagyon nem örültem volna, mert ő volt az utolsó reményem. Egyedül a semmi közepén biztos nem éltem volna túl, úgy hogy még üldöztek is. Amikor visszatért egy teli kulaccsal és még a fegyverét is a hátára fordította, megkönnyebbültem. Mosolyogtam egyet, mert örültem, hogy nem ellenség a srác. Már nagyon szomjaztam, de a szám helyett az arcomba kaptam a vizet. Meglepődve ráztam meg a fejem és nehézkesen felültem. Meglepődött, hogy én kérdeztem, de kaptam tőle választ. Nem sokra mentem vele, de legalább válaszolt. Amint felém nyújtotta a kulacsot, gyorsan megragadtam és úgy ittam belőle, mint aki már hetek óta szomjazott.
- Köszi - nyújtottam vissza neki az üres tárgyat.
- Igen. Szóval te nem ember vagy? - néztem rá kérdőn, mert ez jött le a kérdéséből meg a nevéből. A következő kérdése meglepett. Lenéztem a cipőmre majd vissza rá. Nem tetszett neki, vagy miért mondta?
- Megszegtem a törvényeinket. Beszöktem a 6.szektorba. - vallottam be bűnöm, de ettől többet nem akartam a dologról mondani. Így is több volt, mint amennyit kellett volna.
- A bal kezem... - néztem az említett testrészemre.
- Szerintem eltört, vagy megzúzódott. - nem nagyon bírtam mozgatni és elégé fájt is.
- Meg talán itt... -  Az oldalam is borzalmasan fájt az egyik oldalon, szóval felhúztam egy kicsit a pólóm, hogy megnézhessem. A testem már akkor tele volt lila foltokkal a verekedés miatt, az egyik oldalamnál pedig egy sebből folyt a vér. Valaki rám lőtt, de csak súrolt, viszont így is vérző sebet hagyott maga után.

Érdeklődve méricskéltem a fiút, próbáltam megsaccolni, hány éves lehet. A mi népünk teljesen máshogyan öregszik, mint az emberek. Úgy tűnt, korombeli, mégis tudtam, hogy ez emberi években sokkal fiatalabbat jelent. Mindegy, Jacob majd eldönti, mire jó és mihez kezdünk vele, nekem csak annyi a dolgom, hogy elkísérjem őt a táborba.
- Nem. Itt születtem - feleltem tömören és kissé kelletlenül a kérdésére. Olyan sokszor eljátszottam már ezt a kört az emberekkel; elmondtam, hogy más vagyok, mint ők, aztán végignézhettem, hogyan akadnak ki ennek valódi jelentésétől. Reméltem, ennek az embernek elég annyi bizonyíték rá, hogy nem akarom bántani, hogy az imént mentettem meg az életét. - Hogy hívnak? - tettem még hozzá, mert eddig még elmulasztottam megkérdezni a nevét.
Ahogy megemlítette a 6-os szektort, a szemem rögtön elkerekedett. Tudtam, mi az, néhány társunktól megkaptuk az emberek táborának alaprajzát, és ez is rajta szerepelt, de sosem szenteltünk neki nagyobb figyelmet. Mihez kezdtünk volna egy lezárt, elhagyatott szektor titkával, amikor sokkal égetőbb gondok vártak ránk? Most azonban a fiú felgyújtott egy fáklyát a fejemben. A 6-os szektorban járt, és meg akarták ölni.
- Mi van a 6. szektorban? - faggattam kissé türelmetlenül, mert látszólag nem akart többet mondani. Ez csak még inkább megerősítette bennem a tényt, hogy látott valamit. Talán pont olyasmit, amire szükségünk van.
A kezére néztem, aztán a vérző sebre az oldalán. Értőn bólintottam, de nem szóltam semmit, csak közelebb húzódtam hozzá és a kulacsban maradt, néhány csepp vízzel meglocsoltam a talajt. A félig nedves földből felmarkoltam egy darabot, majd a fiú sérült kezéhez érintettem.
- Maradj nyugton! - kértem, bár inkább hangzott parancsnak. Lehunyt szemmel koncentráltam. A gyógyítás sosem volt erősségem, bár a föld képes rá, hogy regeneráljon másokat, én többnyire csak magamon szoktam használni. Most azonban meg akartam próbálni, és Chris már pillanatokon belül érezhette a föld gyógyító hatását. Elengedtem a csuklóját és a tenyeremet szétterítettem a talajon, átsugározva belé az imént előhívott energiát. Addig csináltam ezt, amíg Chris vérzése lassan el nem állt, és a sebei el nem kezdtek összeforrni, gyógyulni.
- Jobb? Fel tudsz kelni? El kell tűnnünk innét, mielőtt még többen jönnek. - Természetesen nem merő jóindulatból segítettem rajta, hanem hogy képes legyen járni és ne nekem kelljen őt cipelnem. Az út így is elég nehéz, hát még valakivel a nyakamban...

Nem volt más esélyem, csak ez a srác. Nélküle hamar végem lett volna. Meg kellett bíznom benne, ami amúgy nem is volt nehéz. Elég ártatlannak tűnt, meg nagyon fiatalnak.  Nem tudtam elképzelni, hogy ez életemre törne, hiába volt nála az a fegyver. Valamiért éreztem, hogy nem hozzám hasonló, ezért rá is kérdeztem. Még nem nagyon találkoztam más fajjal, szóval talán ettől is tartanom kellett volna. Megmentette az életem, szóval tényleg azt éreztem, hogy nem kell tartanom tőle.
- Chris - válaszoltam röviden. Sose szerettem a teljes nevem. Mindenki becézett, mert a Christopher nagyon hosszú volt. Nagy hibát követtem el, mikor kimondtam a 6. szektort. Nem kellett volna, mert ezzel csak még jobban felkeltettem az érdeklődését.
- Azt...azt nem mondhatom el. - lesütöttem a tekintetem. El akartam mondani, de nem lehetett, sokkal többet ártottam volna vele.
- Csak kerüld el. - próbáltam én is segíteni neki. Annyira rendes volt velem, hogy nem hagyhattam, hogy ő is kísérletek áldozatává váljon.
- Mit csinálsz? - kérdeztem kissé aggódva. Figyeltem, ahogy a nedves földbe markolt és a kezemhez érintette. Éreztem, ahogy a sebeim kezdtek gyógyulni és már a vérzésem is elállt. A fájdalmat sem éreztem már.
- Wow! Ezt hogy csináltad? - a szemem felcsillant, mint egy kisgyereknek. Rögtön kíváncsi lettem és tudni akartam mindent.
- Öhm... azt hiszem... - szép lassan felálltam és átmozgattam magam.
- Mehetünk - Nem tudtam, hogy hova akart vinni, de az otthonomba nem mehettem vissza. Készen álltam egy új életre.

Chris. Mindig meglep, az embereknek milyen egyszerű nevük van, míg az én népem sokkal jobban szereti az összetettebb, bonyolultabb kifejezéseket, hiszen sokkal mélyebb tartalmat hordoznak. Legalább nem kell amiatt aggódnom, hogy elfelejtem Chris nevét, mire a táborba érünk.
Az viszont sokkal inkább aggasztott, hogy nem volt hajlandó többet mondani a 6. szektorról. Ezek szerint tényleg valami rosszat láthatott ott, ha arra késztette, hogy még nekünk se meséljen róla.
- Miért nem mondhatod el? Megfenyegettek? - faggatom, hiába látszik rajta, hogy nem akar beszélni róla. A lelki világánál vannak fontosabb gondjaink is, és ha értékes információ van a birtokában, el kell mondania. Tartozik ennyivel nekünk, főleg nekem, ha már megmentettem az életét. Épp ezért nem fogok tágítani ettől a kérdéstől, a sérülése és a biztonságba helyezése viszont előrébb való. Titkos ügyeket amúgy sem jó az erdőben kitárgyalni. Itt minden túlságosan... élő.
- Bízz bennem - Csak ennyit feleltem a kérdésére, hiszen perceken belül éreznie kellett az erőm hatását a testén. Igyekeztem annyira meggyógyítani, hogy el tudjam cipelni a táborig, utána majd az orvosok úgyis rendesen ellátják a sérüléseit. A gyermeki lelkesedése mosolyt csalt az arcomra.
- Osztozom a föld erején, irányítom a természetet. A természet pedig maga az élet, csak tudni kell jól használni - felegyenesedem mellőle és leverem a tenyeremről a földet, majd a nadrágomba törlöm a kezem. Bár boldogul egyedül, azért elkapom a karját és segítek talpra állni Chrisnek. Úgy tűnt, egész jó munkát végeztem vele, szóval csak biccentettem egyet és már indultam is, mutatva az utat fölfelé az ösvényen. Nem hagytam le, idomultam a tempójához, bármennyire lassan is jött mellettem.
- Hallottál már az Ellenállásról? A... - eltöprengtem egy pillanatra, hogy van a másik nevük. Az Ocan nyelvén morogtam magam elé különböző szavakat, mire végre eszembe jutott angolul is. - Lázadókról?
Gondoltam, ideje lassan beavatnom, hova is megyünk is miféle jövő vár rá, ha úgy dönt, csatlakozik hozzánk - és miféle, ha nem. Megvárhattam volna Jacoböt, hogy ő igazítsa el a fiút, de ha már én találtam rá, kötelességemnek éreztem gondoskodni róla, legalább az elején.
- Éppen hozzájuk tartunk - teszem hozzá cinkos félmosollyal, kíváncsian várva, milyen reakciót sikerül kicsalnom belőle.

Sejtettem, hogy faggatni fognak a szektorral kapcsolatban, de nem akartam háborút. Rengeteg ártatlan ember meg ocantis halt volna meg és az én hibám lett volna. Igaza volt a feleségemnek, hogy nem bírná a kis ártatlan lelkem. Nem vagyok ilyen izgalmakhoz hozzászokva. Nagyon stresszes. Segített rajtam a srác és megérdemelte volna, hogy elmondjam neki, de úgy éreztem, hogy biztos az lenne az első, hogy értesíti a főnököt. Amit meg is értek, hisz ő is ezen a bolygón született és lehet pont a barátain meg a családján kísérleteznek azok a szemetek.
- Majd egyszer elmondom, de ne itt és ne most. Kérlek... - elővettem azokat a nagy idióta boci szemeimet, hátha meggyőzi őt. Mindenki kíváncsi és mindenki tudni akar mindent, szóval éreztem, hogy nem tudom őt lerázni. Ezzel nyertem egy kis időt, aztán majd valahogy ráveszem, hogy ne adja tovább.
Bíztam benne, hisz nem volt más esélyem. Ő volt az egyetlen reményem és én rábíztam magam. Nem bántam meg. Éreztem, hogy elkezdtem gyógyulni. Olyan volt, mint valami csoda, én meg úgy reagáltam rá, mint valami kölyök. Ezzel sikerült megmosolyogtatnom őt.  
- Ohh értem... - még magas volt nekem az, amit mondott, de próbáltam megérteni a dolgokat. Megpróbáltam egyedül felállni, de ő elkapta a karom és segített. Jól esett, hogy még mindig törődött velem, pedig már nem voltam életveszélyben. Elindult egy ösvényen, én pedig követtem őt. Nem ment gyorsan, figyelt rám, hogy ne maradjak le nagyon. Ez is rendes volt tőle. Először nem tudtam, hogy mire gondol az Ellenállás alatt, de végül kimondta az ismertebb nevét is.
- Igen, de sose gondoltam, hogy egy nap kapcsolatba kerülök velük. - közben végignéztem rajta ismét, hisz ebből levettem, hogy ő is közéjük tartozik. Kicsit féltem meg izgultam, ezért is nyeltem egy hatalmasat, mikor ki is mondta azt, amitől tartottam. Hozzájuk tartottunk.
- Szuper - mondtam kicsit ijedten.

Nem adom könnyen a bizalmam, és nem hiszem, hogy emiatt rosszul kéne éreznem magam. Az emberek a semmiből pottyantak ide, pont úgy néznek ki, mint mi, mégis teljesen mások. Ártatlan szándékkal és fejlett kultúrával érkeztek, de hogyan várhatnák el tőlünk, hogy higgyünk bennük? Ha fordítva történne, és a régi otthonuk, a hogyishívják, a Föld nem pusztul el, de az Ocan igen, és mi kényszerülünk rá, hogy bebocsátást kérjünk a bolygójukra, ők vajon minden feltétel nélkül engednének letelepedni? Kötve hiszem.
Mégis, Chris azt kéri, ne feszegessem a témát, és valami halk, gyengécske empátia felparázslik bennem. Most az egyszer békén hagyom a srácot. Egy darabig, legalábbis. A boci szemek sem működnek örökké.
Az érzelmek, amik átfutnak az arcán a lázadók hallatán, ismét mosolygásra késztetnek. Kissé kárörvendek a félelmein, de hát megértem. Bele sem merek gondolni, miket hallhatott rólunk a társaitól; valószínűleg nem tüntettek fel minket túlságosan kedves és barátságos közösségként. Nincs is okunk kedvesnek vagy barátságosnak lenni.
- Ne félj, senki nem fog megenni.... Feltéve, hogy jól viselkedsz - gonoszkodom, meg sem próbálván leplezni gúnyos vigyoromat, majd kissé előre sietek, hogy biztosítsam a sűrűsödő fák között a szabad átjárást számára. Félrehajtom az egyik szúrósabb ágat és bevárom.
- Miket hallottál eddig a lázadókról? - kíváncsiskodom, csak hogy a balsejtelmem beigazolódhasson. Az alapján, amennyit eddig megtudtam az emberekről, rájöttem, hogy hajlamosak félni attól, amit nem ismernek. Pedig az ismeretlen nem mindig rossz, az ocantisok felfogása szerint legalábbis, és talán ez az egyetlen oka, amiért olyan szeretettel és nyitottsággal álltunk hozzájuk. A sors dolga eldönteni az idegenek valódi szándékait, meg az időé, az esélyt pedig meg kell nekik adni. Kár, hogy ez fordítva nem kölcsönös.
Egyre meredekebb emelkedőn haladunk fölfelé. Itt-ott már megjelennek a havas foltok az avaron és a fenyvesek tűrétegein. A levegő ritkásabb és hűvösebb. Nem tűnök fáradtnak, ahogy felfelé kapaszkodunk, de engem segít mászás közben a természet, olyan ösztönösen, hogy észre sem veszem, ha épp az erőmet használom. Leköti minden figyelmem igazából, hogy Chrisnek segítsek.
- Bírod még? Gyere ide - intek magam mellé, talán egy picit lebecsmérlőn, pedig csak sima kérésnek indult. Mindenesetre ha közelebb húzódik, a vállára teszem a kezem és mutatom, hova forduljon és mit kell néznie.
- Látod ott fent azt a hasadékot? Oda megyünk - oldalra sandítok rá és végigmérem. Bár nem tűnik olyan nyeszlettnek, a sérülései még frissek és könnyen felszakadhatnak. - Kétlem, hogy fel tudnál mászni a sziklákon, úgyhogy egy másik úton megyünk.
Azzal célzón fölfelé intek, jelezve, hogy ez az út bizony nem ember alkotta, és nem is ember által járható lesz. Remélem, Chris nem tériszonyos...