2624. december a Volentis Űrállomás, Lancesterék lakrésze

James Lancester gondterhelten túrta át ősz hajszálat még sosem látott üstökét. Bár egy nappal sem tűnt öregebbnek negyvennél, valójában már a hatvanat taposta, még inkább valójában sokkalta többet. A felesége Francies, vagy ahogyan ő becézte Franny a kezeit morzsolgatta át egymáson, és kék szemei ide-oda jártak férje egyre ingerültebbé váló arcvonásain. A levél, mely két órával ezelőtt érkezett, ott hevert előttük az asztalon, benne az elrendelt parancs, mely szerint egy szem lányuknak, Marianne Lancesternek férjhez kell mennie.
- Mégis mi a francot képzelnek ezek?- csapott az asztalra végül dühe levezetése gyanánt a férfi, a tenyerének erőteljes dobbanására a felesége összerezzent. Reszketeg bizonytalansággal simította tenyerét férje karjára, nyugtatni próbálva.
- James….kérlek! Tudod, hogy ez a kötelességünk, mindenkinek. Az emberiség jövője….
- Szarok az emberiségre! Engem a lányom érdekel!-fújtatta még mindig ingerülten a férfi, miközben légzése felesége simogató kezeinek nyomán egyre szabályosabbá vált. Nem higgadt le, csak megpróbálta valamennyire racionálisan nézni a helyzetet. Tudta, hogy ez a dolgok rendje, hogy annak idején őket sem véletlenül ébresztették fel, hogy előbb vagy utóbb ennek meg kellett történnie.
- Miért pont őt? Miért vetik oda az oroszlánok elé, miért teszik ki ennek? Elevenen meg fogják enni! Marianne menthetetlen idealista. A Consilium pedig...nos, tudjuk, hogy nem éppen a finom modoráról híres. A felszín alatt. Franny! Írjunk Mr. McGrovernek! Próbáljuk elérni, hogy valaki máshoz, ne ahhoz az elmebajos tudóshoz. Ahhoz az álnok féreghez.
- Ezt te sem gondolod komolyan, Jamie! Ha szembe megyünk a paranccsal azzal nem csupán a saját sorsunkat, hanem Anne sorsát is megpecsételjük. Majd segítünk neki...megóvjuk. Megpróbáljuk…- talán elhitte, talán nem, hogy valóban így lesz, de ahogyan a férjére nézett, ahogyan ők ketten egymást figyelték hosszú perceken át, csendesen, egyetlen szó nélkül, valahol érezték, hogy bármi is történik, bárhogyan is lesz, ebből a helyzetből kell kihozniuk a legjobbat. Marianne jó nevelést kapott, gyönyörű, halk szavú, udvarias és nagyon visszafogott természetű lány. Engedelmes. Talán túlságosan az, és attól féltek pontosan ez lesz az amit ellene fordítanak. Csak abban reménykedtek, hogy a férje, a kémcsövei mögött tanyát vert Lavignon hamar belátja, hogy ő az egyetlen aki közvetlenül megvédheti majd a feleségét. Ha nem, úgy a jövőt képtelen megjósolni bárki.

2625. március , Volentis Űrállomás, Bernard Lavignon és felesége lakrésze, egy héttel az esküvő után

Amikor felébredtem, és kinyitottam a szemeim, kezem önkéntelen simult a mellettem lévő ágyrészre. Nem csupán üres volt, de hideg is, ami azt jelentette, hogy Bern nem aludt mellettem, tulajdonképpen le sem feküdt. Én azonban kitartóan simogattam át újra és újra a párnát, átfeküdtem és magamba szívtam az illatát. A nászéjszaka óta hozzám sem ért, alig látom. Fájdalmas volt a gondolat, hogy észre sem vesz, csupán a kutatásai és a kíséreletei kötik le. Nem voltam naív, tudtam, hogy nem azért kötöttük össze az életünket, mert a szerelem úgy ért, mint egy atomtámadás bennünket….de én akartam. Én annyira akartam őt szeretni, annyira akartam törődni vele, segíteni neki, beszélgetni vele, meghallgatni, tudni mi bántja. Csak a része akartam lenni annak az életnek ami közösen várt ránk. Helyette a csendes és mindent betemető távolságtartást kaptam.

2625. karácsony, Volentis Űrállomás, Közösségi terület

A kávéscsésze megállt a kezemben, a gőzölgő, aromás ital utolsó kortyai úgy tűntek el ajkaim között, hogy nem is emlékeztem mikor engedtem el a porcelán szélét az alsó ajkammal. A férfi a második asztalnál, az az alacsony kopasz, veséig fürkésző szemekkel engem nézett. Lassan fél órája. Nem tévedés. Idegesen simítottam át a hajamat, igazítottam a kosztüm nem létező gyűrődéseit.Zavarodottan koccant a csésze a tálkának, amikor végül letettem és várakozón biccent oldalra a fejem.
A férfi megmozdult, és lassú, kimért léptekkel, felállva a saját az asztalától az enyémhez indult. Kezét a velem szemben álló üres szék támlájára helyezte, és sunyi, lapos pillantásokkal mért végig, majd udvariasan érdeklődött.
- Mrs. Lavignon ha nem tévedek. Megengedi?
Fejemmel az üres szék felé biccentettem, tekintetem csupán erre az időre vontam el az idegentől. A gyomrom egyetlen másodperc alatt ugrott kemény gombócba, szívem dobogása a szokottnál is gyorsabb ütemben vert.
- Lance vagyok. A Consilium egyik tanácsnokának vagyok a sokadik alkalmazottja. Nem is érdekes. Igazából….üzleti ügyben jöttem.
A meglepettségtől hirtelen felszaladt a szemöldököm,és ajkaim elkerekedve egy alig hallható csodálkozás sóhaját engedték szabadon.
- Üzleti ügyben? Hozzám?
-Mondhatjuk így. Mondja, Mrs Levignon. Mennyi jutott el önhöz azokból a pletykákból, amely a férje és a kísérletei körül forognak?- hümmentett, mintha azon gondolkodna, hogy a folytatást meghagyja a maga nyers valóságában, vagy inkább finomítson rajta. Sikeresen megtalálta az aranyközéputat.
-Legyünk őszinték. Az önök házassága bár papíron minden szempontból tökéletesen létrejött, de az utóbbi fél évben az utódlásról még nem sikerült gondoskodniuk.
- Parancsol?- nem hittem a fülemnek.
- Mrs Lavignon. Önnek és a férjének még nincs kilátásban sem közös gyermeke. Tekintettel egy fél éves házasságra kiskegyednek nem itt kellene magányosan kávézgatnia, hanem a férjével lennie. Ám a rossz pletykák arról is beszélnek, hogy a házaséletük csapnivaló. Jobban mondva nincs is.
-Hogy merészeli?- levegő után kapkodtam. Mégis ki ez a fickó, és hogy veszi a bátorságot ahhoz, hogy számon kérjen? Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Próbáltam hangot adni a nem tetszésemnek, de a testtartásom vagy a hangom elcsuklása beismerésről, összetörtségről árulkodott. Nem vagyok jó a színészkedésben, pedig a mama szerint egy tanácsnok feleségének néha el kell rejtenie az érzéseit, vagy éppen azt ha fáj valami.De miért?
A férfi a zakója zsebébe nyúlt és egy ezüst színű kártyát csúsztatott elém.
- A férje előszeretettel kísérletezik saját magán, és ehhez gyakorta...hogy is fogalmazzak: elég sokat ad önmagából. Ám a tárolt mintákkal nem mindig bánik elég körültekintően. És pár….minta a birtokunkban van.- előre hajolt, mintha az amit mondani készül különös jelentőséggel bírna. Tulajdonképpen így is volt.
- Mi meg tudjuk oldani, hogy hamar teherbe essen, és megszülessen a várva várt gyermek. És minden vizsgálat azt mutatná ki, hogy a gyermek a férje és az ön kapcsolatából született. Nyoma sem maradna.
-Mennyibe kerülne mindez nekem?
- Csak pár szívességbe, amit a Consilium a megfelelő pillanatban behajtana önön.Gondolkodjon el az ajánlatomon.
Akkor az első felindulásomban legszívesebben összetéptem volna a kártyát. Valamiért azonban mégis elraktam. És a mai napig őrzöm. Csuda tudja miért.

2026. Napjainkban, Volentis Űrállomás, Bernard Lavignon és felesége lakrésze

Egy éve vagyok a felesége. Fél éve, hogy megkerestek egy ajánlattal, amelyet elutasító tartózkodással azóta is válasz nélkül hagytam. Pokolian hiányzik. Hiányzik, hogy nem ad esélyt arra, hogy szeressem, hogy nem ad esélyt arra, hogy segíthessek a munkájában. Hiszen tudja, hogy értek hozzá, azt is tudja, hogy a téma érdekel. Néha, amikor olyan kedve van magyaráz a munkájáról. A felszínt karcolgatja, én mégis úgy figyelem, rajongó tekintettel, piros arccal, mint egy gyerek, aki a kedvenc meséjét hallgatja. Én szeretni akarom a férjemet. Én tudnám szeretni a férjemet.Miért nem kellek neki?
Éjjel van. Az űrállomás zümmögő zaja végigfut a lakrészünkön, beburkol a félhomály, ahogyan a keresésére indulok. A nappaliban bukkanok rá, a könyv felett görnyedve,szokás szerint az apró lámpa fényénél bújja a sokadik szakcikket valami témakörben.
Olvadt gleccserként omlik le a türkiz szín selyem hálóingem, amelyet kifejezetten miatta vettem. Egy év sok idő, és én belepusztulok az elutasításba.Halkan közelítem meg, és hátulról simulok hozzá. Reszketek a hiányától. Miért ilyen pokoli? Senki nem mondta, hogy ez ilyen lesz.
Megsimogatja a felkarom, és alig érzékelhető csókot ad rá. Libabőrös leszek. Nekem ő volt az első és az egyetlen. Apám bolond naívának tart, anyám félteni való virágnak.Bern vajon mit gondol rólam?
- Nem tudsz aludni?- kérdezem, miközben a szám lágyan érinti a fülcimpáját. Vajon csak képzelődöm vagy összerezzent?
- Dolgom van, Marianne.- nem becéz, nem súg a fülembe bolondos neveket.Marianne. Így egyszerűen mióta csak elvett.
- Mi lenne ha ma este én lennék a dolgod?- próbálkozom ezredik alkalommal is. És holnap is így fogok és holnap után is.
- Ma nem. Vagy talán később.- enyhülni látszik. Ám hiába reménykedem. Amikor eloltom a lámpát még mindig nincs mellettem.Vajon meddig tudom megállni, hogy ne hívjam fel azt a bizonyos Lance-t? Vajon meddig tart még életben a kristálytiszta remény?
Én szeretni akarom a férjemet, és nem egy kémcsőből akarok gyereket tőle.
Majd talán holnap. Vagy holnapután. És talán egyszer kitalál valami bolond becenevet...nem csupán annyit, hogy Marianne.
Bolond naíva? Félteni való virág? Egyik sem.Mrs Lavignon vagyok.