Hosszúak a nappalok és rövidek az éjek most, hogy benne járunk a meleg évszakban. A tél szülöttje vagyok, nekem sokkal jobban fekszik a hideg, mint ez a tomboló meleg, amitől néha elhomályosul a látóhatár, délibáb költözik a végtelen pusztaságra, a sűrűn lakott tavak, patakok  fölé. Állatok napoznak a vizekből kilógó köveken, éltetik a pennyadást, a forrongó levegőt, mi pedig annyit tehetünk, hogy nem bántjuk őket, egyezményes békében élünk velük, ahogy a fákkal, növényekkel egyaránt. Adunk és kapunk, elveszünk tőlük, hogy adjanak nekünk, és adunk, hogy újra kaphassunk. Csodálatos körforgásában a felhők vizet juttatnak vissza a tavainkba, hogy az állataink és mi se haljunk szomjan. Kell ennél többe?
Élelem. Kurvára unom a gyümölcsöket, mindannak ellenére, hogy a küldetésem rövid távú, visszafelé igyekszem Bestela kérésének megfelelően, a beszerzett információval.
A nap fent trónol az égen, lágy szellő szalad a lábam körül, nekem megvan a mázlim, hogy uralom a tűz elemet, így nem kell attól félnem, hogy elolvadok, ámvagy leizzad rólam az ingem. A kinti hőség a bőröm alá kúszik, jólesően borzongat meg, kedvet érzek kinyújtózni egy fa tövében, fejem a táskára hajtani és átaludni a nappalt, ámbár az éjszakai séta kissé veszélyesebb.
Az éhség hajt előre, valamit a határidő, amit kaptam, na meg a sosem pihenő tenni akarás. No nem hazudok, istenien esne egy kis úszás is, lehet az alvást választom.
Apró lény után lopakodom a bozótsóba és csak remélem, hogy az egyetlen vagyok, már úgy értem, hogy egy nagyobb ragadozó nem szegődött a nyomába és ezzel az enyémbe is, lehetek én még itt préda.
A jószág húsa meglehetősen finom, elejteni egyszerű, némi kitartás kell hozzá és nem árt ha tudsz célba lőni. Abban meglehetősen jó vagyok, mindent minden másban, de mit tehetnék? Ez a tökéletessé átka.
A vállamról leakasztom a hajlékony eszközt, hogy a feszes húrra illesszem a hegyes nyilat. Tekintetemmel kutatok a mozgás után, látni akarom, amikor a lény felbukkan, hogy a szemei közt megkínáljam egy lövéssel. Éhesen korog a gyomrom. Jobbra tőlem mozgást észlelek, arra fordulok egész testemben. Amióta az égiek az Ocanon rohangálnak, nem lehet tudni, hogy mire számíthatunk. Simám múlhat az életem azon, mennyire reagálok gyorsan, milyen ütemben engedem el a megfeszített és kihegyezett, kemény ágat. Ha fürgébb vagyok, élhetek. Mégis elvigyorodom, ahogy az ismerős alakba botlik a tekintetem, elidőzöm rajta, nem félek, hogy nem tud az ittlétemről, nem voltam elővigyázatos, de szerintem ő sem.
Imádom a szép nőket, főleg akkor ha önérzetesek és mellé makacsak is, mint senki más.
Pár méter választ el tőle, felmérem a távot, kivárom, hogy rácsodálkozzon egy növényre majd érte hajoljon, én pedig pendülve engedem útjára a fegyverré kovácsolt ágat. Csupán véletlen, hogy súrolja a haját, talán meg is tépi kissé, majd tova suhan az egyik bozótosba. Nincs több véletlen, nem lövök vele ebédet is egyúttal, de nem lehetnek mindig mellettem az istenek.
Elégedett vagyok, el is találtam meg nem is, ha eddig nem tudott az ittlétemről, hát már teszi, még akár az is előfordulhat, hiszen a gyűjtögetés egész embert kíván.
A tóban pancsikol állatok is csapnak némi zajt, nekik bezzeg mindent lehet, még a szent tóban is áztatni a seggüket, esetleg belehugyozni. Bezzeg... az én időmben, de eresszük ezt el, olyan gondolatmenet, amivel nincs értelme foglalkozni.
Vállamon a táskában van kulacsom abban innivalóm, mégis halak pisálták azt is tele. No és?
Leeresztem a szerszámot és előlépek a fa mögül, majd kedélyesen elmosolyodom.
- Elzavartad az ebédem. - semmi köze hozzá, meg még meg is lehet az élőhús, de azért csak lecseszem, mert az jó. Felé sétálok, szemrevételezem a tájat, hátha nincs egyedül, manapság senkiről nem lehet tudni melyik oldalon áll.

Egy kissé megfogyatkoztak a készleteim a nyári növényeket tekintve, ezért úgy határoztam, hogy kihasználom a mai napot arra, hogy amit lehet, elraktározzak. Amióta az emberek itt vannak, azóta érzékelem, hogy fogyatkoznak a természet adta lehetőségek. Egyre ritkul a növényi állomány, s az állatok is meg vannak zavarodva. Tudom, hogy vannak olyan ocantisok, akik azt hiszik, jó lesz nekünk ez a kooperáció, ám én meggyőzhetetlen vagyok. Csak a kárt látom az ittlétükben.
Az erdő déli részét választom, mert jelenleg azt tartom a legembermentesebb zónának. Nincs kedvem egy olyannal összefutni, s kézzel-lábbal elmutogatni, hogy hova menjen, s mit csináljon. Majd talán egy másik alkalommal.
Szerencsére tudom a lelőhelyeket, így nem vakon tapogatózom, s indulok meg. Különböző növények lapulnak már a táskám mélyén, ám van még valami, ami hiányzik. Egy ritka darab, egy olyan fajta, melyet jól meg kell becsülni. A dédanyámtól tanult recepteket szoktam elkészíteni, s ő kincsként említi ezt a kék színben pompázó, édeskés illattal megáldott élőlényt. A szép benne az, hogyha leszedjük, akkor a kék színéből pár napon belül lila lesz. Ha lilává válik, akkor tudod, hogy már felhasználható, s gyakorlatilag bármilyen bajodra jó. Ritkaság, s én éppen egy fa tövében veszem észre.
– Éljen – leguggolok hozzá, hogy a tövénél vágjam el a szárát. Nem akarom gyökerestül kitépni, mert az az érdekem, hogy minél több legyen belőle. Ám egy szállal nem elégszem meg, így újabbért nyúlok, amikor érzékelem, hogy a fejem fölött elsuhan valami. A kést megmarkolom, a táskát a fa tövébe ejtem, s egyből készen állok arra, hogy támadjak.
Felegyenesedem, s egész testemmel arra fordulok, ahonnan az ág érkezik. Gondolhattam volna. Ha nem ő lenne, akkor támadnék. ám nem vagyok ostoba, tudom, hogy könnyedén pórul járhatok vele szemben, így
– Brühühühü – nézek rá cinikusan. – Adjak zsepit, hogy ne a földre hulljanak a könnyeid, mert üres marad a hasad? – húzom ki magamat, amennyire lehet, bár ez is édeskevés ahhoz, hogy elérjem az ő magasságát. Tőle félni kellene, ám én bennem kevesebb félsz van, mint másokban. Szórakoztatni szoktak a találkozóink, főleg azért, mert lehet vele csatázni, s ő biztosan nem sértődik be, ha véletlenül olyan szalad ki a számon. Na meg, félteni sem kell. Humora az eléggé kesernyés, s a stílusa néha földelni való, ám szerencséjére nem vagyok az a fajta lányka, aki fut apucihoz, ha illetlen szavakkal illetik. Sőt..
– Mond csak Zarath, túlságosan unatkozol, hogy erre evett a fene? – teszem fel a kérdésemet, megütve valami olyan hangszínt, mely hasonlít az őszinte érdeklődéshez. Áhh kit áltatok? Tudja ő pontosan jól, hogy milyen vagyok, felesleges színjátékot nem kell bemutatni neki.
- Ja.. itt a botod, véletlenül eltört egy kis pörkölés után – nyújtom felé a tárgyat, melyet elhajított a fejem fölött.  

Kezd a kedvem vidám lenni, imádom az olyan vadmacskákat, mint Tyria. Apró kis élcelődő vitáink mindig egy kicsit feldobnak, elhitetik velem, hogy a világ szép, emellett azok közé tartozik, akiket szeretnék falhoz csapni és megmutatni neki, hogy mit hagy ki, amikor engem nem enged a lábai közé, de ezt halasszuk későbbre.
Szemöldököm magasba szalad, közelebb sétálok, talányos pillantásom elidőzik az alakján.
- Mily nagylelkű vagy. Szívesebben sírnék a melleden, mint egy papírdarabba. – tény, ami való. Az éhségtől mondjuk lassan valóban sírva fakadok, vagy karóba húzom a csajt, és még csak nem is úgy, aztán pedig nyílt tűzöm lepörkölöm a bőrét, hogy felzabáljam a húsát. Ámbár messze áll tőlem a kannibalizmus, de az éhség nagy úr és még nagyobb űr, a gyomromban.
Elé sétálok, hogy a kezem nyújtsam célt nem tévesztett íjam felé.
- Hogy őszinte legyek követtelek, félte, hogy nélkülem veszélybe kerülhetsz, egy igazi lovag megvéd egy szép hölgyet, megfelelő fizetségért cserébe. – azt meg tegyük hozzá, hogy vad véletlen vezérelt az útjába és azt is, hogy nem nagyon szorul védelemre, előbb vágja át bárki torkát, mint a legtöbb nő, akit ismerek. De az ocantis harcos nép, a nők amazonok, kiket arra neveltek, hogy meg tudják magukat védeni.
Sietős lenne az utam Bestla felé, híreket viszek neki és mellékest, amit nem kötné akárki, ámvagy bárki orrára, főleg, mert nincs sok köze, sőt mondhatni semmi köze senkinek hozzá. Mellékesen kezdeni sem tudnának vele mit, de jó lenne tudni, mire készülnek az égiek, dolgozunk az ügyön.
Gúnyos mosoly úszik a szám sarklába, olyan közel lépek, hogy megcsap az illata, testének hője, főleg,  hogy sokkal jobban érzékelemi, mint a legtöbb társam, kiket nem a tűz eleme emészt nap, mint nap.
Átveszem a szerszámomat, még mindig nem azt, és azt oda sem adnám, nyelvemmel unottan csettintek.
- Nocsak, milyen gyors lehetett, ha a levegőben lángra lobbant félig. – ejej, hogyan fogok úgy vadászni, hogy ez a kislány itt tönkre teszik a munkámat?  
- Milyen tüzesek vagyunk ma. – hogy kicsit piszkáljam, áthelyezem a balomba a pörkölt fát, valamire még jó lesz, jobbommal megérintem az orrát, onnan az állát és célzottan megindulok lefelé a nyakára majd a mellei felé, de jól sejtem, hogy megakadályoz eme mozdulatot, erre számítok tőle. Mégis előszeretettel heccelem. Egyszer biztos vagyok benne, hogy eljön az ideje, amikor a karjaimba omlik, mint a legtöbb nő, igaz hamar meg is unom őket, de egyiket sem tervezem asszonyomul fogadni, lekötni magam, hűség, balblabla. Mérhetetlenül unalmasnak hangzik, nem is vágyam ez, sokkal inkább a szabadság, az, hogy járjam a vidéket és semmi se faljon fel, vagy csak kis részben és az ne a lábam legyen, a kezem sem, de azért megőrizném a farkam is.
De ez a családosid ez nagyon nem én vagyok, bár arról nem szól a fáma, hogy hány kölyköm lehet a városban vagy a környéken, igaz már elég sok helyet bejártam, hogy akár máshol is lehetnek.

Naná, hogy ilyen szöveggel jön. Mindig csak a testiség körül forognak a szavai és a gondolatai. Már meg sem lepődöm ezen.
– Egészen hízelgő a gondolat, hogy követtél – rándul az arcom egy mosolyféleségbe, ám nem túlzom ezt el, sőt még mielőtt bármit mondhatna tovább fűzöm a gondolatomat. – Ám tudom, hogy te aztán nem futsz nő után, így megmarad titkos álmaimnak ez a tetted  - nyújtom ki rá a nyelvemet. – Fizetség? És mégis mit szeretnél azért cserébe kapni, hogy rám lőttél? Mert tudomásom szerint a lovagoknak védenie kellene, nem éppen a bajt hozni… – lovagok, ugyan. Egy nő igenis meg tudja védeni magát, még akkor is, ha nem kapott megfelelő képzettséget. Na, hát akkor vegyünk engem példának. Bőven előnyben vagyok a tudatlanokkal szemben.
Sajnos nem tudok hátrálni, maximum a fára lenne lehetőségem felmászni. Ám ehelyett csak azt választom, hogy hátamat a fatörzsének döntöm, s egy sóhaj kíséretében veszem tudomásul, hogy bizony csapdába estem.
– Mesterien bánsz vele, meg kell hagyni – vigyorgom rá. Egyáltalán nem bánom, hogy ez lett az íj sorsa. Megérdemelte, ha már volt képe felém lőni. Sőt.. Ennél cudarabb revansot is érdemelne.
– Mint mindig - szemeimet megforgatom, hát nem ez volt élete poénja, ám ezen nem tudok sokáig töprengeni, hiszen valami olyasmit tesz, mivel úgy igazán kicsapja a biztosítékot.
Kezem már azelőtt elkapja az övét, hogy a nyakamra érne. Túlságosan közel van, melyet nagyon nehezen tudok elviselni. Nem azért, mert az illata túlságosan zavarná az orromat, sőőt még csak nem is azért, mert undorodnék tőle. Hanem az a tény, hogy ez az általános reakcióm arra, ha valaki közeledni akarna. Hiszen minek tenné ezt bárki is? Nem vagyok én olyan nőszemélynek való.
– Sosem adod fel? – pillantok fel rá egy kisebb mosollyal a szám szegletében. Zarath kemény dió, míg a legtöbb nő bármikor bevetné magát a karjába, s ezt ő el is várja., én már csak dacból sem teszem meg ezt. Ugyan. Bármelyik égi aláfeküdne, sőőőt az ocantisok sem tudnak neki ellenállni, de én éppen ezért teszem meg. Számomra ez sokkal szórakoztatóbb, nagyon élvezem a kis játékainkat, mert táncikálhatunk egymás idegszálain, miközben van ott egy kis feszültség. Komolyan néha még hiányozna is, ha véletlenül eltűnne.
Mélyen magamba szívom még az illatát, majd egy kisebbet taszítok rajta, hogy ezzel is tudtára adjam, hogy túlságosan közel van. Belemászott az aurámba, s egyáltalán nem tetszik, hogy szinte érzem, ahogy a szívem egyre vehemensebben ver. Az áruló nem akar úgy reagálni, ahogy az agyam, s ez így nem jó. A tisztes távolság híve vagyok, főleg ha Zarathról van szó.
– Merre fele tartasz? – hogy még véletlenül se arra menjek. Hiába tartozik azon kevés ocantisok közé, akiket úgymond még el is viselek. Vannak olyan pillanatok, amikor jobban szeretném távol tudni magamtól őt. Most ez a mai, éppen így van.

S milyen jól látja, hiszen sem nő után nem futok, sem többet nem kockáztatok, mint annak helye lenne. Lássuk be, hogy nem vagyok hős, de még csak az a fajta sem, aki kockára tenné az életét, egy olyan ügyért, ami nem hoz számára hasznot. Lehet fújjogni, és eljátszani, hogy a nő erénye megéri, hogy karddal a kezünkbe rontsunk a csatába, amibe el fogunk vérezni, mégis kevesek kiváltsága ez. Azoké, akik nem tartják sokra az életüket, ám vagy túl hülyék. Én egyik sem vagyok.
Nőért pontosan annyit teszek meg, amennyit ő tenne meg értem, ergó nem túl sokat. Nem félek, hogy Tyriára ez ne lenne ráhúzható, miként a vizes lepedő.  Ő sem moccantaná a kisujját sem értem, valószínű én sem mennék messzire érte. Azért persze csekélyke esélyt adnék neki, ha más nem, hogy kicsi testmozgást végezzek. Jó, valószínűleg nem hagynám, hogy kivérezzen, tekintve, hogy ki az apja. Szóval, mégis csak meg kell védenem.
- Talán bajod esett? – olyan közel sétálok, hogy nekiszorítom a fának keskeny kis testét. Szeretem a nőkben ezt a törékenységet, ezt a finom izmoltságot, puhaságukat, mégis a legtöbbe egy vadmacska lakik, benne nem is olyan mélyen, félő, hogy fúj és karmol, tán a szemem is kitépi a körmei hegyével.
- Ha rád akartam volna lőni, hidd el, meg is teszem. – akkor már halott lenne, ha én úgy akarom. Ha máshogy akkor máshol lőttem volna keresztül, ezt azt hiszem egyikünk sem kétli, igaz azt nem lehet elmondani, hogy a haja szála sem görbült. Célozni meg tudni kell, igaz … khm … máshogy is célba venném.
Magabiztos mosolyt villantok, olyan, amit a győztesek szoktak, akkor is, ha éppen a lábát eszi le egy viziszörny.
- Ha sejtenéd még mennyi mindennel bánok jól. – térdem a lábai közé tolom nem annyira, hogy perverz legyen, annyira sem, hogy túl tolakodó, inkább csak annyira, hogy felhergeljem kicsit, abban jó szoktam lenni, bár elviselném, ha ma jól viselkedne. Kicsit lehetne odaadó, finoman átengedő.
Felciccenek, hogy megállítja a mozdulatom, ugyan már. Annyira tudtam, hogy ez lesz, pedig biztos vagyok benne, hogy ő maga is ki van éhezve az kapcsolatokra, érintésekre, arra, hogy valaki éreztesse vele, kell neki, csak retteg tőle, talán önmagától. Visszahúzom a kezem, jól van, adok neki időt, pedig biztos, hogy puha a bőre, tán kicsit az éhségem is csillapítaná.
- Mit gondolsz? Fel kéne? – szócsatározás, száj karate, ennyi megy köztünk és a finom testi jelzések, az övéből például kíváncsiság vibrál, mégis hátra lépek, ahogy eltaszít.
Már majdnem odavágom, hogy Ilmin a célom, de kicsit azért még élvezhetné a társaságom, hiszen tudom, hogy nagyon hiányoznék neki. Nem kétlem, hogy kell neki egy kis izgalom a személyembe csomagolva, egyedül Ő tagadja, de azt is minek?
- Veled megyek, elkísérlek, nehogy bajod essék, megbotlasz vagy valami. – érezheti az enyhe heccelést a szavaim mögött, mert pontosan tudja, hogy nem attól féltem, bibis lesz a térde. Táskámba mélyesztem a pörkölt nyilat, kedélyesen mosolyogva várom, hogy induljunk, pedig tudom, hogy még gyűjtögetni fog, de kicsit szóval tartom, aztán itt sem vagyok.
Galambocskám, rebbenj az ölembe!

Ő tudja és én is tudom, mégsem kell kimondani, fél kézzel el tenne láb alól, ha arra kérnék, ám szerencsémre – majd örülök neki egyszer, ha úgy adódik… -, apám pozíciója ad némi védettséget. Nyilván ez néhány helyzetben kifizetődő, ám a kiképzésen néha már idegesítő volt, hogy nem mernek hozzámérni, mert attól félnek, hogy elpanaszolom apucinak. Hogyne. Mintha én pont az a lány lennék, aki a szülei vállára dőlve siránkozik, ugyan.
– Hát nem kétlem, hogy például a kézjátékod eléggé fantasztikus lehet… Elvégre eleget gyakorolhatsz - nevetek fel kelletlenül. Túl közel van. Az illata úgy belemászik az orromba, mintha valamiféle drog lenne, s mintha még hallucinációt is okozna. Férfias, állatias és túlságosan vonzó keverék ez, ami egy - számomra szörnyű kimenetelű - képet vetít elém. Látom, ahogy a fának dönt, hogy lába helyett immár a keze furakszik combjaim közé, s én balga még csak nem is ellenkezem, hanem úgy adom át magam neki, mintha egy játékbaba lennék…
Szerencsémre van egy aprócska mozzanat, egy leheletnyi zavar, mely végre visszarepít a valóságba, így vagyok képes arra, hogy ellenkezzek. Muszáj. Zarath nem kaphatja meg azt az örömöt, hogy alávetem magamat az ő akaratának.
– Nem - jelentem ki talán túlságosan is határozottan. Unalmas lenne. Már úgy megszoktam, hogy vele másképpen is lehet beszélgetni. Sokan túlzottan beleszorultak a biztonságosnak gondolt kis világukba, de Zarath… Habzsol, már amennyire ezt megteheti. Minden pillanatát élvezi annak, ami megadatik neki és ez néha komolyan mondom irigylére méltó.
Ám igyekszem úgy viszonyulni hozzá, hogy minél kevesebbet láttassak abból, ahogy igazándiból gondolkozom róla, még a végén a fejébe szállna, s az még nagyobbra nőne, esetleg kipukkadna. Kár lenne érte.
– Jajj és ha megbotlok, akkor rád eshetek? – a tapsikolás és az ugrálás elmarad, inkább ugyanazt a heccelést hallhatja ki a hangomból, melyet én kapok tőle. – Húúú, ráeshetek a nagy, hatalmas és erős Zarathra, atyaéééég – rájátszom az egészre, hogy éreztessem mennyire szükségtelen az, hogy kísérgessen. Amúgy sem vagyok az a szerencsétlen fajta, aki egy ágban megbotlik és az arcával tompítja az esést. Mégis miket néz ki belőlem?
- Édes, ugye tudod, hogy meg tudom védeni magamat? - dobom át végül a vállamon a táskát, s mellé lépek. - Nem fogok több növényt gyűjtögetni, szóval tényleg magamra hagyhatsz – amúgy sem a főváros irányába szeretném venni az utat. Még van egy kis magán dolgom, melyhez neki semmi köze, így számomra tényleg az a legfőbb, ha ő minél előbb tovaindulna.

Elröhögöm magam elmés riposztján, noha ha csak sejtené, hogy mennyire nem szorulok a kezem segítségéra, ami önmagamat illet, akkor nem beszélne csacsiságokat, de nem várok tőle mást, hiszen nőből van. Még közelebb hajolok, hogy zavarba hozzam, hogy elhitessem vele, a száját veszem célba, pedig nem tervezem megcsókolni, majd amikor kéri. Mert el fog jönni az ideje annak, hogy könyörögni fog érte. Ismerem jól a nőket, őt magát is, hát olyan, mint a többi nő.
- Igazából rajtad tudnék gyakorolni.  - a szájára incselkedek, finom nőiessége felébreszti bennem a vadat, ami neki esne, letépné az összes ruháját és szétcsócsálnám, felfalnám, mert ehhez van kedvem, persze elvehetném tőle erővel is, amit nem akar nekem adni, de én sokkal jobban szeretem, ha kéjtől sóhajtoznak a nők és nem kíntól.
Olyan forró a teste, hogy azonnal melegem lesz, elönt a mohó vágy, a tenni és kapni akarás. Szinte érzem, ahogy a nyakán szalad végig a szám, nyelvemmel az ajkai közé nyomulok, aztán pedig más ajkai közé is.
- Nem? - muszáj elnevetnem magam. Szóval ne adjam fel? Vágyik rá, hogy elhódítsam, hogy kérethesse magát, de lássuk be ez nekem is tetszetős. Hiszen a teste azt mondja igen, a szája azt mondja igen, valami mégis azt mondja, hogy nem. Talán a félelme, esetleg önmagától, de nem vagyok én a női lélek túl nagy ismerője, hogy tudjam. Annyit érzek, hogy kell neki, akarja, legszívesebben a karjaim közé vetné magát,m esetleg végignyalná a mellkasom és mást is, mégis visszafogja a vágyait, nem hisz az ösztöneiben.
Imádom az életet, azt, hogy a nők kéretik magukat, végül mind a farkamon lovagolva köt ki, a számba sóhajtva és vadul hajszolva a vágyott kielégülést, újra és újra, aztán pedig alig tudom lerázni őket, elfogadtatni velük, hogy a kirakós egy darabjai mind. Talán majd egyszer én is különlegesre találok, és aztán végig hallgatom, ahogy Bestla betegre röhögi magát rajtam. Minden álmom.
Ámbár nem értem Tyriát sem, miért nem meri élvezni, az élet oly rövid.
Kilépek a lábai közül, előle, hagyom, hogy elinduljon, kilépjen a körömből és ne a komfort zónájába.
-Kérlek ne. Amilyen béna vagy, tejesen biztos, hogy letérdelnéd a golyóimat. - kihagynám, amilyen okos a csaj, össze fog törni, szóval jobb, ha nem esik rám, sőt belém sem, az csak neki fájna nem is kicsit. Én kigyógyulnék belőle, de neki a szíve zúzódna az apja meg levágná a tököm. Azt, hiszem vége is a körnek.
- Édes... - még hangsúlyban is az övét utánozom.
- Pontosan tudom, de élvezem a társaságod, ez is bűn? - két lépéssel lépek elé, befordulok, és arra késztetem, hogy vagy nekem koccoljon vagy esetlegesen meg is állhat. Imádom húzni, komolyan, Minél többször érek hozzá, annál jobban zúg a vére.
- Te félsz tőlem. - bezárult a kör, a logika érvénybe lépett. Nincs más megoldás. Ez a nő retteg tőlem, vagy magától és attól, amit kiváltok belőle. Ujjammal az álla alá nyúlok, hogy rápöccintsek az orrára. Úgy vigyorgok, mint egy győztes csapat együtt.
- És ha megígérem, hogy nem fog fájni? - lehet még pasija sem volt soha. Kinézem belőle.