A legtöbb önértékelő motivációs levél az élethez azzal kezdődik, hogy ki, mikor és hogyan látta meg a napvilágot Klasszikusan neoncsövekről tudnék mesélni, ha lenne erről hangyafasznyi emlékem is, de meséljen már, akinek van. Aki emlékszi milyen volt arccal kitüremkedni egy szülőcsatorna szoros vonulatán. Manapság inkább befelé haladok, és nem, nem arccal.
Regélhetnék magamról körbetekert mondatokat, de erre semmi szükség nincs. Lássuk az alapokat. Volt anyám, meg apám nem is petri csészében fogantam. Pedig anyám rendszerint tette a szívére a kezét és hajtogatta, hogy bizony nem ő hordott ki a méhében. Később már a hozzám fűzött kapcsolatában is kételkedett, én pedig az Ő józan eszében.
Nem adok mélyinterjút arról, hogy kerültem a bársonyszékbe, olvasgass róla, nem titok, nincs elzárva, csak az a része, ami nem való a vásott szemeknek. Lapozzunk.
Az emberekben sok dolog örök, az egyik ebből az élethez való ragaszkodás, a létezésbe vetett fura hit, ami templomokat rombolt le és testeket zúzott porrá, hogy aztán ugyanazt tegye a lelkekkel is.
Nem kérdés, hogy milyen voltam régen, hogy honnan jöttem, csak az számít, merre tartok. A múlt pont úgy része a jelennek, mint a jövőnek, vagy akár fordítva is igaz lehet ez. Mégis annyi számít, mit teszel le az asztalra, mi az, amit fel tudsz mutatni, hogy egy olyan tökéletlen fajt, mint az emberiség a tápláléklánc csúcsára emeljünk újból.  
A családomról fentebb már lelkem mélyéről értekeztem, bár ez felveti annak lehetőségét, hogy van lelkem. Minden bizonnyal akad, amikor majd eltávozik a testemből, pont egy finggal leszek kevesebb.
Nem áltatom magam azzal, hogy én lennék az, akit a világ maga mellé akar állítani, de azt lefogadom, hogy racionalitásom sokakat elijeszt, mert gyávák lépni. Sodródnak az árral, élnek, ahogy az elő van írva nekik. A legtöbb halandónak kényszeres mániája, hogy kövesse a kijelölt utat, ámvagy örök lázadóként lelépjen róla és megérezze, milyen, amikor a vörös posztó nem simul a talpa alá.
Melyik lennék én? A szabályokat író, hatalmas kéz, mondjuk ki, én magam vagyok Isten. Tisztán látom a múltat és minden erőmmel azon vagyok, hogy megteremtsem a jövőt, de persze ezt az „okosak” honnan is tudnák, miközben nevem említése után köpnek egyet, hogy biztos, ami ziher kifejezzék nemtetszésüket. Ők azok, akik azt hiszik, sőt abban reménykednek, hogy háborút lehet nyerni csaták nélkül. Békés együttélés… Nekik üzenem innen, hogy az erősebb kutya… nem lesz szalonna. Ne kacagtassuk egymást, főleg mert nem vagyok nagyon viccelődös fajta.
A vesztesek hozzáállása ez, azoké, akik nem hiszik, hogy előrébb való a megteremetett lélek, mint minden más. Az önzőség nem bűn, az adomány, mert van egy cél, te magad. Mindenki más olyan úton halad előre, ami hamis, álca. Az egyén már rég nem létezik, összeolvadt a teremtéssel, a birkanyájjal, akiket vezetni kell, különben eltévednek az erdőben és szomjan döglenek egy tó mellett. Oda kell állni, rá kell mutatni a vízre és kiadni parancsba, hogy igyon. Így működik ez. Lehet tagadni, rózsafüzére aggatni, sőt litániába szedni, vagy ódába is akár, de tőlem egy dalt is írhatunk róla, nyilván attól még egy böszme nagy hazugság.
Én vagyok, aki megmondja, hogyan legyen, erőnek erejével határozom meg a jövőt, mert azon kevesek egyike vagyok, aki látom a fényt az alagút végén, a cél elérhető, az meg mit sem számít, hogy ehhez le kell igázni másokat? Megannyi mesét szőttek hódító hadjáratokról, rabszolgákról, felszabadulásról, noha a probléma mindig is létező volt, csak más nevet adtunk neki, attól még az, ami. „Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”
Azt hiszem, ez fedi le a valóságot. TI, arra kényszerítetek, hogy helyettetek gondolkodjak, mert egyszerűen nem vagytok győztes alkatúak. Örök gyávák lapulnak a szőnyeg alatt, a könyvek sorai között, a falú bolondjának sapkáját magára húzva. Elővesztek engem, mint a mumust az ágy alól, hibáztattok, rám toljátok önnön vétkeiteket és aztán várjátok a megbocsátást, örök mementójaként annak, ami a múltban megtörtént. Ha kinyitnátok a szemeteket, ti magatok is láthatnátok, hogy a jövő nem lehet ez, lépni kell, harcba szállni, beáldozni önmagunkat, hogy az eljövendő nemzedéknek legyen helye a világban.
Én vagyok az, aki ezt k meri mondani, aki vállalja, hogy gyűlöljétek, mert nem számít, nem érdekes, hogy mit éreztek, én nem a kedvencetek akarok lenni, én a hős vagyok, egyszer majd bekerül a történelem könyvekbe, mint a nemes fajunk megmentője. Akkor majd belátjátok, hogy a megalkuvás nem fegyver, nem lehet vele győzelmet aratni, még csak életben sem maradni.
Zsebreteszem ezt a művi világot annak reményében, hogy a nagyobb jót képviseljük, fejemre nem toltok babérkoszorút, mert az egész kurva teremtés a kezemben rejlik, nyisd hát ki a füled kisbarátom és láss annak, aki vagyok. Húzódj félre az utamból, tedd a dolgod, miként teszem én is a sajátom.