☆ A több, kisebb-nagyobb épület mögötti üres, zöld placc a kerítés tövében. Bármit is csinálsz itt, takarásban vagy a katonák és mindenki más szeme elől is.
*Mindig igyekszem kihasználni a szép időt, és ma gyönyörűen süt a nap, amit azt hiszem sosem fogok megszokni, annyira szép. Sajnos ritkán hagyhatom el a telepet, akkor is kísérettel, s nem tölthetek el annyi időt odakint, amennyit szeretnék. Félkész képekkel térek vissza s próbálom emlékezetből visszaadni azt a vászonra amit láttam. Persze nem lesz olyan, hiszen minden percben változik a táj, változnak a fényviszonyok és nem emlékszem minden részletre. A rendelkezésemre álló festékekből sem mindig tudom kikeverni azt a színt amire szükségem lenne, nagy kreativitást igényel, hogy miből nyerjem ki a kívánt árnyalatokat. A sikertelenség néha bosszúságot okoz, utána lehangolt leszek és csak nézem a vásznat, a képet amit nem tudok befejezni, ami sosem lesz olyan, mint ami korábban elbűvölt, amiben órákig tudtam volna gyönyörködni. Egy ilyen kudarc közepette ücsörgök a raktárak mögött a földön, előttem egy alacsony állvány, amit saját magam készítettem hulladék fából, amit nem tudtak felhasználni a kerítéshez. A raktár, ami mögött megtaláltam azt a helyet ahol senki nem háborgat, tele van mindenféle anyaggal, ahova persze nem igazán szabadna bemenni, de pont ezért, minden gyerek aki a telepen él, ott tölti a szabadidejét. Az előttem lévő kifeszített vásznon a telephez közeli vízesés látható, a körülötte lévő szürke sziklákkal, melyek a valóságban olyanok mintha üszkös sebek lennének a föld harsogó, üdezöld testén. A képen viszont csupán unalmas szürkék, foltok árnyékok nélkül, mélyedések és csipkézett szélek nélkül, melyekhez egészen más árnyalat kellene…de az nincs…és nem is lesz, ha nem találok ki valamit. Ingerülten simítok el egy tincset az arcomból, amit a könnyű szél ragadott ki a többi közül, s még azt sem érzem, hogy közben festéket kenek az arcomra. A rozsdabarna, blúzomon is van már néhány festékpötty, természetesen a világosabb árnyalatból és pár feketét is elmázoltam már a kezemmel a krémszínű nadrágomon. Talán nem ilyenben kellene festenem, vagy rávenni valamilyen köpenyt, amit nyugodt szívvel összekenhetek, pláne azért, mert nincs sok ruhadarabom, de egyik sem ünneplős. Egyszerű vászonból készültek, kényelmesek és pont jók arra, hogy a földön töltsem el az időt bennük. Van néhány ocantisoktól kapott ruhám is, amit anya szerzett be azoktól, akikkel kapcsolatban áll, gyógyítók jobbára, de még egyiket sem viseltem. Még próbálkozom a színekkel igyekszem másmilyent is hozzákeverni, ezzel eltelik még egy kis idő, lassan már két órája kint vagyok, de csupán néhány zsibongó gyerek futkározott a raktár körül, mielőtt visszaparancsolták volna őket a tanulószobába. Nekem is lenne munkám, de majd máskor bepótolom…mindig könnyebb utólag bocsánatot kérni és mentegetőzni, mint előre engedélyt, amit nem kapnék meg. De gondolom a magok nem fognak elszaladni és gyorsabban nőni sem a jelenlétemtől. Egészen belemerülök a különböző árnyalatok kikeverésébe, s mikor végre sikerül és azt kapom amit elképzeltem, széles mosoly kunkorodik az arcomra. Anyám azt szokta mondani, hogy még mindig gyerek vagyok és mnden apróságnak tudok örülni…de ez nem apróság. Ha tudná mennyi időt töltök el ezzel az „aprósággal” minden bizonnyal elszörnyedne. Ezért nem mondom el neki, hogy ez mennyire fontos a számomra, hogy legszívesebben csak ezzel foglalkoznék, hogy ez tölti ki a lelkem üresen tátongó lyukait, melyeket a magány ásott ki. *
Nem is figyeltem, merre sétálok hátam mögött összekulcsolt ujjakkal. Jade meg a fene se tudja, hogyan csinálja, de mindig rám tud találni, pedig nincs rajtam nyomkövető. Talán emiatt sem figyelem most annyira a lépteimet, merre visznek. Kicsit egyedül akartam lenni a gondolataimmal, amibe ugyan Jade nem zavarna bele, mert csak akkor beszél, ha kérdezik, és akkor is a lehető legrövidebben, de most mégse akartam mást tudni magam mellett, habár biztos vagyok benne, hogy valahonnan messziről figyelhet, így biztonságban is vagyok. Pláne, hogy itt egy lélek sincs, legalábbis előbb még gyerekzsivajtól volt hangos a hely, de mire ideértem már rég csend uralkodott. Nem nagyon izgat, hova lettek, gondolom tanulni kellett menniük, vagy bármi más. Nem is nézek a raktárépületek felé, hanem magam elé az útra, habár nem valószínű, hogy látom is, amit nézek. Éppen csak annyira, hogy tudjam, hova tegyem a lépteimet. Gondolataim messze járnak, a merényletnél, a díszvacsoránál, a Jola hídján történteknél és utána a végeláthatatlan beszélgetéseknél, melyek egyenként is kellően elgondolkodtatóak voltak, nemhogy így együtt, egymás után. Gondosan meg kell tervezni a következő lépéseket, most, hogy kezdenek körvonalazódni a sakkfigurák a táblán, akik tán nem is tudják, hogy azok. Nehéz is ennek nevezni őket, mert minden figura külön életet él és így érik az embert meglepetések, amikor az előre kigondolt tervtől el kell térnie emiatt. A terv pedig így is épp eléggé rizikós, nemhogy ha el kell térni miatta, így a legnagyobb átgondolni valót az adja nekem, hogy dacára minden racionális érvnek megéri-e eltérnem a tervtől? Kockáztassak többet? Tekintetemet most először emelem fel a tájra, és fordulok is arra, amerre a vízesés látható, ezzel egyúttal akaratlanul is pont a közepébe beleállva Jasmine festményének témájába, és bár nem láthatja, de én nem gyönyörködöm a hely szépségében, nem is érdekel egyáltalán. A mesés tájhoz aligha illik bele az én alakom, még ha a fekete hajamat és a zöld szegélyű, fekete felöltőm alját festőien is libbenti meg néha a szél. De biztos nem kívánja a vízesés helyett az én Consilium-os jelzésű váll-lapjaimat pingálni serényen a vászonra. Ahogy nem illik bele a képbe a vízesés gomolygó vízpárájával, évszázadok vagy -ezrek alatt gömbölydedre mosott köveivel és hullámzó zöld rétjével gyökeresen ellentétben álló komoly tartásom, mely minden napsütés ellenére is ridegnek hat.
*A végre megtalált árnyalattal már sikeresen tudom folytatni a képet, amit már korábban elkezdtem, a szürke kövek már nem csak szürkék, hanem élettel teliek is lesznek, amint kidomborodnak, szélük csipkézetté válik, árnyak és fények játszanak a felszínükön. A vásznon nem pontosan ugyanaz látható, mint innen a raktárak mögötti helyről, hiszen voltam már a vízesésnél, néhány méterre a csodás szikláktól ültem, egy a maihoz hasonlóan napos délelőttön, ám azóta nem volt újabb alkalmam elhagyni a telepet, be kell érnem a távoli látvánnyal. Ám még így is nagy segítség felidézni a zuhanó vízfolyamot, a hulló cseppeket, a rajtuk megcsillanó napfényt és az itt-ott felhők alkotta árnyékokat. Az örömöm nem teljes, de beérem kevesebbel is, ha azt csinálhatom amit szeretek, s most van rá időm…talán még ma be is fejezhetem a képet. A gondolataim ilyenkor messze járnak, fejemben egy dallam csendül fel, amit már vagy százszor hallottam, de ezredszerre is ugyanazt a csodálatot fogom érezni, mint elsőre. Halkan dúdolom a dallamot, kezem alatt a látott és elképzelt táj éledezik…csupán néhányszor tekintek fel, de mivel ide senki nem szokott jönni a gyerekeken kívül, nem is számítok senkire. A figyelmem amúgy is a vízesés körül forog, mígnem látóterem perifériáján meg nem pillantok egy sötét ruhába öltözött alakot. Sem az egyenes tartása, büszke léptei, sem a ruházata nem illik ide a telepre, és nem is láttam még hasonló férfit itt sétálni. Láthatóan a gondolataiba merült, épp csak annyira figyel önmagára, hogy ne vétse el a lépteit…ezt a sétát már ismerem, az apám is hasonlóan szokott gondolkodni ha akadályokba ütközik. Olyankor kiszellőzteti a fejét, ő így tud csak kiszakadni azokból a problémákból, melyekre a megoldás miatt rágörcsölt. Nekem a festés nyújtja ugyanezt. Érdeklődve figyelem, a kezem is megáll a levegőben a vászon s a köztem lévő távolság felénél, még néhány lépés és az arca is felismerhetővé válik. Nos, csak akkor lepődöm meg igazán, bár régen láttam először és azóta utoljára, a vonásait felismerem. Még gyerekként láttam amikor tanácstaggá lépett elő, csodálva néztem a Volentis kivetítőjén, anyám ejtett róla néhány szót, de csak a neve maradt meg az emlékeimben. A gondolkodó arcból nem feltételezem, hogy miattam jött pont ide, ahol egy lélek sem jár, mégis ijedten dobban meg a szívem, miután kihagyott egy ütemet. Tekintetemmel mögé nézve keresem a katonákat, akik nem maradhatnak el, de egyet sem látok. Jóllehet nem is figyel rám, azért illő köszönteni…de megzavarni sem akarom a gondolataiban való keresgélés közben. Sosem gondoltam, hogy valaha személyesen találkozom egy tanácsossal, nem is készültem rá, ezért most idegesen pattanok fel s közben magamra tekintek. A festékfoltos blúzomra…és pont most viselek nadrágot, a hajam is lazán van összekötve, több kisebb-nagyobb tincs már el is szabadult. Újra a hajamhoz nyúlok, hogy valamennyire szalonképesé igazítsam, ezzel még egy kis festéket kenek az arcomra, s lesöpröm a ruhámról a….inkább csak elsimítom a gyűrődéseket. Ez az én formám. Egyszer jön ide egy tanácsos és akkor is a legrosszabb formámat mutatom, ráadásul olyasmivel foglalkozom, amivel nem kellene, hiszen munka van bőven és a mi munkánktól nagyban függ az emberek élete. Hezitálok, hogy megszólítsam-e, végül arra jutok, hogy muszáj, még ha meg is zavarom, mert sokkal rosszabb, ha némán figyelem úgy, hogy talán nem is tud róla. *-Jenkins Tanácsos! Üdvözlöm a telepen. Hogy van? *A lehető legjobb köszöntő. Elátkozom magam amiért ennél jobb nem jutott eszembe, de arcomon csupán egy igyekvő, őszinte örömről árulkodó mosoly látszik.*
Sikerül annyira a gondolataimba mélyedni, hogy a dúdolásra fel sem figyelek. Tudat alatt biztos rögzül, hogy valahonnan idehozza a szél a hangot, de nem tűnik fontosnak, se elég közelinek. Legfeljebb ha majd egyszer később is hallom ezt a dallamot, tűnődhetek rajta, honnan is ismerős? Egyre csak egy dolog körül forognak a gondolataim, újabb és újabb érveket sorolva fel ellene, és normál esetben a mérleg ennyire egyoldalú elmozdulása már el is döntötte volna a kérdést... most mégis érzem, hogy ellene kellene mondani minden érvemnek és a józan észnek is. Hagyjam, hogy legyen így, és ezzel kövezzem ki az utat, mely a vesztemet okozhatja? Egyáltalán nincs ínyemre egy ilyen döntés. Hogy mennyire veszélyesen lekötöttek a gondolataim, arra akkor ébredek rá, mikor tőlem alig két méterre, a hátam mögött csendül fel egy hang. A tájat figyelve nekem háttal volt, így nem láttam őt felállni és mozdulatlan alakját a táj részének tudhatta be agyam, mert nem vettem őt észre egyáltalán. Meglepett érdeklődéssel pillantok hátra a vállam fölött, mikor a hangját hallom, láthatóan úgy, mint azok az emberek, akiket épp megzavartak valamiben. - Üdvözlöm, hölgyem. - Szólítom meg én is, nem tudván családi állapotát, de korát elnézve valószínűleg már asszonynak kell lennie, és nem kisasszonynak. Most fordulok csak felé teljesen, és óhatatlanul is végigmérem őt, hogy lássam, ki szólított meg. - Köszönöm kedves szavait és érdeklődését, remekül vagyok. - Akkor is ezt felelném, ha éppen a halálomon lennék, ez már csak elvi kérdés is. Na meg az érdeklődés is csak a beszélgetés ősrégi bevett szokása szerinti kötelező udvariassági formula, mert biztos nem ezt akarja a nő tőlem. Mert valamit biztos akar. Mindenki akar valamit. - Remélem Ön is, hölgyem... - Figyelem őt tűnődve, a lazán összefogott hajat, a festékes arcot és ujjakat, kézfejet, amelyekből jutott a telepi, de mégsem éppen szokványos női öltözetre. Láthatja, hogy mögé is, mellé is tekintek a távolba, mintha másokra is számítanék, mintha várnék valamire vagy azt mérném fel, hol is vagyok jelenleg, és ő mit keres itt, csak ezeknek nem adok hangot. Aztán tér vissza a tekintetem az arcára. Zöldeskék szemeim ridegek, amilyennek bizonyára elképzelik egy Consilium-i tanácsos szemeit, de van bennük legalább annyi ravaszság is, ami sokkal inkább ad veszélyes küllemet nekem. Sosem lehet tudni, hogy mi jár a fejemben, hogy amit mondok, azt komolyan gondolom-e, és amit gondolok, azt mondom-e? - Miben tudok segíteni? - Én nem mosolygok rá, de nem is viselkedek amúgy elutasítóan vele, inkább csak tűnődőm, hogy ki ez a nő és miért örül nekem látszólag őszintén? És mit keres itt? Mit szeretne tőlem, hogy idejött hozzám? Azt persze nem tudom, hogy pont én sétáltam oda a másikhoz. Ő biztos nem értheti, miért nézem őt ennyire tűnődve, ismét lepillantva öltözetére és a festékfoltokra. Legutóbb egy szép szőke hajúról, aki kedves volt velem, kiderült, hogy ocantis, ráadásul a lázadók mellé állt és merényletet követett el ellenem társaival. Nem volna kevésbé merészebb húzás a Telepen támadni, mint a Volentisen egy tehersiklóra feljutni. Sőt, ez itt inkább hazai terep.
*Nem sokáig figyeltem őt, mielőtt megszólítottam, de annyit azért láttam, hogy nagyon mélyen elgondolkodott valamin. Persze minden bizonnyal fontos tanácsosi dolgokon járt az esze, nehéz döntéseken, melyeknek megfontoltan akart véget vetni, hiszen mi más magyarázná, hogy még a dúdolásomat sem hallotta meg, pedig nem volt olyan messze tőlem. Ezért is kellett megszólítanom, hogy tudja ott vagyok és nem őt lesem. Zavarban is voltam, egyrészt emiatt, másrészt azért, mert a külsőm hagyott némi kívánnivalót maga után, bár nem vagyok vendéglátó, akinek illik szépen felöltöznie, hogy megtisztelje a vendégét. Zavarom csak tovább erősödik amikor hátrafordul és megszólal. Legutolsó emlékem róla a beiktatása, de csak az arcára emlékeztem, a finoman metszett vonásokra, a szép szemeire. A tekintete akkor is igéző volt. A hangja azonban….libabőrt csal a karomra, megborzongok tőle. Hölgyemnek szólít, amit azt hiszem még nem is hallottam magamra, és ahogy végigmér…csak tovább mélyíti a zavaromat, érzem ahogy az arcom lángvörössé válik. Nem is tudom mire számítottam amikor megszólítottam, talán arra, hogy csupán csak biccent és szó nélkül elmegy, de arra semmiképp, hogy még vissza is válaszol, s bár az egész udvariasságnak tűnik, nem igazán találom meg a hangomat. Csak nézek rá csodálkozó….csodáló tekintettel és nem értem miért áll velem szóba. Többször is végigmér, ami már tényleg nagyon zavar, nem azért mert tolakodónak tartanám, sokkal inkább, mert pontosan tudom hogyan nézhetek ki. Festékes ruha, festékes kezek, kócos haj….egyáltalán nem egy nőhöz méltó, nem is egy tudóspalántához. Egy tudóspalánta nőhöz. Nem, egyáltalán nem vagyok jól, pocsékul érzem magam, de ezt mégsem válaszolhatom a kérdésére…egyáltalán miért érdekli, hogy vagyok? Valószínűleg nem vár rá választ, vagy nem őszintét. *-Nos, kissé kellemetlenül érzem magam, nem számítottam önre. *S újra lesimítom a ruhámat, mely mozdulattal a festéket nem tudom eltüntetni róla és jobban sem leszek tőle. Az újabb meglepetés akkor ér, amikor megkérdezi miben tudna segíteni. Egy tanácsos! Tőlem! Nekem! Érzem, hogy kiszárad a szám és a szívem hevesen dobog. Azt hiszem, hogy nem is gondolom át igazán a szavakat, melyek önkéntelenül elhagyják az ajkaimat, a zavart, remegő mosolyomon keresztül.* -Segíteni? Nos, sokat segítene, ha nem venne tudomást arról, ahogy most kinézek. Éppen egy képet festettem és…nos, nem számítottam önre. Csupa festék vagyok. Nem illik így egy Consiliumi Tanácsost fogadni. *Szavaim közben fél lépést teszek oldalra, hogy a földön lévő alacsony állvány láthatóvá váljon, és igazoljon. Mert fontos, hogy tudja, nem őt akartam meglesni, nem azért vagyok itt. Ezért is döntöttem úgy, hogy megszólítom még ha meg is zavarom a gondolataiban. *-Sajnálom, hogy megszólítottam, nem akartam megzavarni.
Üdvözlésemre azonnal elpirul, jól látható módon, és bár nem mutatom ki, de meglep. Ha ő is egy újabb merénylő, hát az egyik leghitelesebb alakítást nyújtja, amit valaha láttam. De akár az, akár nem, nem teljesen értem a zavara okát. Legalábbis nem ehhez a zavarhoz vagyok szokva. A velem szemben tanúsított viselkedésekre az a jellemző, hogy lesütik a szemüket, de legalábbis kerülik a tekintetemet és csak kevesen mernek hosszan belenézni a szemeimbe, mint akik attól tartanak, hogy rögtön kiolvasom a lelkükből a legféltettebb titkaikat is. Ugyanígy azonnal kitérnek az utamból is, mint akik félnek, hogy pusztán a közelségem, az érintésem is azonnal adna a Fekete Pirula mérgező hatóanyagából egy halálos adagot. Ha mégis közelembe kerül valaki, láthatóan igyekszik minél előbb szabadulni. Kevesen vannak kivételek, olyan kevesen, hogy furcsának hat számomra, hogy teljes ismeretlenséggel idejött hozzám ez a nő és még ahogy rám is néz... Vele kellene reklámozni a Consilium döntései után való elégedettséget a nép körében, mert úgy tűnik, bármilyen sötét lelkűnek is tartanak, ő pusztán a rangom miatt már csodálattal adózik nekem, tettem bármit is korábban... vagy fogok még ezután tenni. Pedig nem hiszem, hogy utálta volna a nagyszüleit, dédszüleit, hogy örüljön az általam kitalált Fekete Pirulának. Szavai viszont kezdenek rávilágítani valamire, amire nem számítottam: nem akar semmit tőlem! És ez, ha lehet, még furcsább. Az említésre, hogy hagyjam figyelmen kívül az öltözetét, önkéntelenül is gyorsan újra végignéztem rajta, mindazon, amit nem kellene most észrevennem, mielőtt visszatérne tekintetem arra a remegő mosolyra, hogy azon egy pillanattal tovább időzve térjek vissza a szemeihez. De mielőtt rákérdeznék, miért jött ide hozzám, már ki is derül, hogy úgy tűnik, pont fordítva történt az egész. Tekintetemet érdeklődve veszem le róla és fejemet picit oldalra biccentve nézek el mellette, mögé. Szemöldökeim finoman feljebb mozdulnak, mikor felismerem a formát, melyet életemben sosem láttam még. Régi képeken, fotókon láttam már ilyen állványt, bár azok magasak voltak, állt mellettük a festő. De azokon a képeken a festőn valahogy sosem volt annyi festék, mint amennyi a képre kellene, hogy kerüljön. - Fest? - Nézek vissza rá némi értetlenkedéssel, mint aki nem ismerné a szót, pedig tudom, mit jelent. Lepillantok a ruhája festékfoltjaira, a kezére, az arcára újra fel, ahol némi festék még oda is került, ahol kócos szőke haja indul, biztos egy óvatlan tincsigazítás következményeként. Tehát nem azért néz így ki, mert büntetésből kerítésfestésre kárhoztatták vagy mert trehány vagy szegényként nem jut mindig új ruhához, és így a gondatlanul összefestékezettben kell járnia. Tudom, hogy azt kérte, hogy hagyjam figyelmen kívül a kinézetét, és ha érdekemben állna, bizonyosan így is tennék, de most inkább az az érdekem, hogy összerakjam a képet magamban, mit is akarhat ez a nő? Képtelenség elhinni, hogy semmit sem. Nem volna egyedülálló eset, ha csak kéreti kicsit magát, hogy ő nem is akart zavarni, meg egyébként is csak csip-csup apróság a számomra, de neki igazán sokat jelentene, de nem is tudja, merje-e mondani. Remélem, nem kell végigzongorázni ezeket a felesleges köröket. Biztosan nem véletlenül festegetett itt, hiszen azt mondta, hogy nem illik így fogadni egy tanácsost - ami igaz is -, tehát mégiscsak számított rám. - Semmi gond. Úgy tűnik, én zavarhattam meg inkább, nem igaz? - Kíváncsi vagyok vajon mit felel, tényleg benne tud maradni a szerepében? Kevesen merik rávágni, hogy igen, egy tanácsos éppen zavaró is tud lenni, még ha ez szinte mindig így is van. - Szabad? - Engedem el hátul a kezem és az egyikkel az állvány felé intek, hogy megnézhetem-e a másik oldalról, mit is készít éppen. Az is lehet, hogy arra van írva valami üzenet? - Miért fest... hölgyem? - Kérdezem a megszólításnál rápillantva, hátha ezúttal veszi a lapot, hogy illene bemutatkoznia. Van előnye, hogy engem mindenki még álmából felébresztve is megismerne, de hátránya is, hogy én viszont nem ismerek mindenkit, csak a fontosabb pozícióban lévőket. És nők ritkán vannak ilyen pozícióban, de ezek szerint az előttem álló kócos teremtéshez nem tartozik fontos férj sem.
*Kár volt azt kérnem, hogy ne vegyen tudomást a külsőmről. Amikor kimondtam, már tudtam, hogy hiba volt, és pont az ellenkező hatást érem el vele. De már elhangzottak a szavak és el kellett viselnem a méricskélő tekintetet, ami a zavaromat tovább mélyítette. Mentegetőzésem tehát hiábavaló volt, s bár egyáltalán nem volt tolakodó a pillantása, meztelennek éreztem magam. Örökkévalóságnak tűnt mire ismét rám nézett, a szemeimbe, és meglepetten visszakérdezett. Végre elterelhettem a szót magamról a képre, amit nem rég még oly gonddal próbáltam tökéletesre színezni. A mosolyom bátrabb lett, s noha egy tanácsossal álltam szemben, akit tiszteltem és csodáltam már gyerekkorom óta annak ellenére, hogy soha nem találkoztam vele személyesen, a szemeit figyeltem. Meglepettséget tükrözött az első pillanatokban, de aztán úja végignézett rajtam, és a kezdődő nyugalmam is szertefoszlott. Karjaimmal átöleltem magam mintha olyan sokat számítana, vagy takarna belőlem bármennyit is. Láttam rajta, hogy próbálja összerakni a történetemet azzal amit lát, s végül a felismerést, ami az ő érkezését és az én régebbi ittlétemet igazolta. Reméltem, hogy így alakul, nem szerettem volna ha azt hiszi, utána leselkedtem és úgy gondoltam, hogy megszólítani őt volt a legjobb döntés. Mégsem lett egyértelmű minden. Hiszen hogyan is zavarhatna engem, egy ifjú tudóspalántát egy consiliumi tanácsos? Bármit tesz vagy mond, joga van hozzá, nekem csak annyi jut, hogy rábólintsak. A kérdésére, mellyel valószínűleg csak tesztelni akart, nem bólintottam rá, inkább a fejemet ingattam finoman, még mindig mosolyogva, noha a zavaromat nem sikerült leküzdenem.* -Nem, dehogy! Hogyan is zavarhatna? Mondjuk inkább úgy, hogy egy kis időre félbeszakított….de nem bánom. *Próbáltam finomítani árnyalni a két szó jelentése közötti különbséget. Reméltem, hogy nem sértem meg azzal, hogy elismerem a jelenléte, még ha időlegesen is, valaminek véget vetett. Azt álmomban sem mertem gondolni, hogy ezek után kíváncsi lesz a festményemre….talán egy kicsit elrugaszkodott megnevezés. A kép maga valóban nem volt még készen, hiszen nem is volt időm arra, hogy befejezzem. Nem mindig van lehetőségem elhagyni a telepet, és ezt a képet is emlékezetből próbálom véglegesre csiszolni. A vízesés és a körülötte nyújtózó sziklák, a zöld aljnövényzetet megbontó szürkeség, a csillogó vízcseppek és a könnyű felszálló pára, számomra mind csoda volt. Pont ezért nem lesz a kép soha tökéletes, mert tökéleteset csak a természet tud alkotni. Ha akartam sem tudtam volna palástolni a meglepetésemet, szemeim kerekebbé tágultak, a mosolyomon éreztem, hogy zavartan elhalványul az izgatottságtól. Félreálltam az útjából, de még mindig nem engedtem el magam a karjaimmal.* -Természetesen...megtisztel uram. Még nincs kész, sok munka van vele, de a lényeg látszik. *Egyetlen képemre sem mondtam soha, hogy tökéletes. Nem éreztem magam tehetségesnek, csupán a saját magam szórakozására festettem, hogy kitöltsem azt az űrt a lelkemben amit azóta éreztem, mióta az eszemet tudom. Ezt az űrt aztán Charles sikeresen tovább mélyítette az örökös távollétével miután összeházasodtunk, s bár nem reméltem, hogy a házasságunk boldog lesz, valamiféle kölcsönös tiszteletről, megbecsülésről….barátságról álmodoztam. Az elmúlt pár percben Jenkins tanácsos többet érdeklődött irántam és a képem iránt, mint a férjem az elmúlt évben. Néhány röpke pillanatra jutott eszembe, de a nekem intézett kérdés kirángatott a soha nem teljesülő álmokból, a valóságba. A tanácsosra pillantottam, a kérdés lényege nem jutott el az elmémig, de éreztem, hogy vár tőlem valamit…és az nem konkrétan az, miért is festek. A megszólítás ott csengett a fejemben, két nagy szívdobbanás után le is esett, hogy még be sem mutatkoztam. Mondhatnám, hogy van mentségem, hiszen itt mindenki ismeri a másikat és szükségtelen a bemutatkozás, el is szoktam tőle, de ez egy tanácsossal szemben megengedhetetlen nem pedig mentség. Elhűlten néztem rá, vártam a rosszalló tekintetet, hogy szóban is megfedd, de ez elmaradt és igyekeztem behozni a lemaradásomat, hogy meg se történjen. *-Elnézését kérem, még be sem mutatkoztam. Jasmine Benedict Montgomery vagyok, botanikus. *S önkéntelenül nyújtottam volna a kezem, de aztán még sem tettem. Egyrészt, mert tiszta festék volt, másrészt nem is illett volna. *-Én csupán…szórakozásból, a szabadidőmben. Szeretek festeni, örömmel tölt el, ahogy egy elkapott tökéletes pillanat a vászonra kerül…és amíg nincs kész, abban az egyetlen pillanatban ringatózom. Szeretném megörökíteni a természet szépségeit, azt a….csodát….amit….*Teljesen elkapott a hév ahogy a festés örömeiről meséltem, az érzéseimről, amelyek festés közben eltöltenek, de még időben észbe kaptam. A lelkesedésem csitulni kezdett és ezzel együtt az arcomra kiülő öröm is halványodhatott. Ijedten néztem fel Jenkins tanácsosra, valószínűleg nem kíváncsi arra, hogy egy telepes hogyan próbálja megszínesíteni a szürke hétköznapjait. Talán csak költői kérdés volt, amivel elővezette az udvariatlanságomat, meglepően finoman utalva rá. *
Mikor már harmadjára vagy ki tudja, sokadjára pillantottam végig rajta, átkarolja magát, és arra jutok, hogy elérthette nézésem okát vagy célját. Nem mint nőt néztem, nem karcsú alakját vagy egyéb kellemes íveit testének - amit vagy kiad a viselt ruha vagy nem -, hanem a ruhát, a festékfoltokat, az egész összképet. Mindenesetre visszatért hát tekintetem az arcához és a továbbiakban nem is nézek lejjebb, nehogy másra gondoljon. Milyen különös nő, hogy még ilyen zavarban is tud mosolyogni és összetett mondatban válaszolni. Bármelyik e kettő közül meghaladja a legtöbbek képességeit, még akkor is, ha nem nőből vannak. - Köszönöm, hogy ilyen elnéző velem. - Felelek rá, de nehéz lenne megmondani, hogy komolyan mondom, vagy van ebben némi gúny is, hogy nem bánja, amiért félbeszakítottam. Vagyis valljuk be, megzavartam, valószínűleg zavarom is. - Ígérem, nem tartom fel sokáig, hogy visszatérhessen a feladatához. - De hogy mi is az a feladat, arra csak most derül fény igazán. Festés? Ilyenkor? Mikor mindenki dolgozik, aki meg nem, az valószínűleg gyerek és tanul? Nem csoda, hogy kíváncsi lettem a festményre, arra számítva, hogy majd azon látok meg egy üzenetet.. akárkitől is. Ebben akkor kezdtem először kételkedni, mikor megláttam, miként kerekednek el a szemei és hervadni látszódott mosolya. Ám nem mond nemet - soha senki se mond nemet egy tanácsosnak, pont ő tenné? -, így a megnyíló útnál ellépek mellette és az állvány és a vászon másik oldalára sétálok, továbbra is hátam mögött összekulcsolt kézzel. Leheletnyit feljebb is mozdul a szemöldököm, mikor meglátom a képet. Na nem annak színei vagy a néhol esetlen, gyakorlatlan ecsetvonásai miatt. Nem is tudom, mi lep meg jobban benne: hogy ha ez valami kódolt üzenet, csavaros észjárás ide vagy oda, napestig itt fogok állni, mire rájövök. Találkahelyszín lenne? Semmi értelme. Meg pláne mikor és kivel... Ha viszont csak paranoiásabb lettem a legutóbbi merénylet óta és ez tényleg csak egy kép, semmi más, akkor el nem bírom képzelni, miért fest valaki tájat? Ráadásul pont ezt. Fel is pillantok az előttünk lévő igazi vízesésre, és azonnal feltűnik, ami miatt még furcsának találtam. Innen nem is ezt látni. - Ezt odakint kezdte el festeni és most emlékezetből dolgozik? - Nem dicsérem a képet, mert még magam sem tudom, dicsérjem-e, és nemcsak azért, mert nem vagyok oda a festészetért különösebben. Sokkal inkább azt nem döntöttem még el, hogy magát a cselekvést bátorítsam-e dicsérettel? Előbb kiderítem, ki is ez a nő, így a bemutatkozás felé terelem a beszélgetést, és a célzásomat megértette, láthatóan némileg meg is rettent. Az alhadnagy egyszer azt kérdezte tőlem, hogy élvezem-e, ha félnek tőlem. Azt hiszem, van benne valami. A félelem jól kezelhető és irányítható és mindig én jövök ki belőle jól, értelemszerűen. Az ismeretlen nő tisztességesen bemutatkozik, melyből rögtön több minden kiderül és a botanikus szó említésekor láthat csak a szememben egy pillanatra egy különös csillanást. - Örvendek a találkozásnak, Montgomery asszony. Benedict... Rokona esetleg Sonia Benedict botanikus? - Felfigyeltem a lánykori névre és nem olyan gyakori név, így meglehet van köze hozzá. De aztán lehet, hogy nem, lehet hogy Jasmine is egy a felébresztett Alvók közül. Több botanikust ébresztettünk, mikor lakható bolygóra találtunk és megkezdődött a Telep kiépítése, hiszen szükség volt a tudásukra. És még most is nagy szükség van, ezért is kérdeztem meg, miért fest, de a válasza inkább más jellegű. De valóban nem volt a kérdésem túl pontos. Nem azt kezdi el fejtegetni, hogy miért is ezzel tölti az idejét, míg társai dolgoznak, hanem a festésről mesél nekem. Mikor ijedten néz fel rám, láthatja, hogy minden valószínűség szerint végig őt figyeltem, míg lelkesen ecsetelte a szenvedélyét. Mert azt már most látom, hogy ezt szenvedélyesen szereti csinálni, hogy szinte ragyogni látszott tőle, főleg a kék szemei. - Folytassa csak! Sikerül általában megörökíteni a pillanatot? - Biztatom a folytatásra, de nem mosolygok, igaz, szúrós szemekkel se nézek rá. Inkább figyelek, de lehet annak ellenére, hogy csak az arcát, mosolyát, szemeit nézem, ugyanúgy meztelennek fogja érezni magát, egész pontosan a lelkét. - És.. régóta foglalkozik már festéssel? A festékek honnan vannak? - Kérdezek rá erre is, mert azt látom, hogy nem azok, amiket itt a Telepen használnak a kerítésnél vagy bármiféle jelölésekhez. És vannak olyan színek is benne, amilyen biztos nem fordul elő festék formájában a Volentisen, de a Telepen se láttam.
*Jenkins tanácsos kész rejtély a számomra…és igen, zavaró is, de csak azért, mert fogalmam sincs hogyan igazodhatnék ki rajta. Mégis csak egy tanácsos, számos előjoggal, tisztséggel és hatalommal. S bár valóban nem zavart meg az elfoglaltságomban, és örülök annak, hogy személyesen is megismerhettem…mintha némi gúnyt hallanék ki a hangjából…vagy talán tényleg komolyan gondolta amit mondott és kvázi elnézést kért tőlem. Nem tudom, még ha megfeszülök sem és _ez_ az ami zavar. *-Nem tart fel. Egyáltalán. ~Sokáig?~ *Ezek szerint még nem kíván távozni, elkerülni a társaságomat, és még a festményemre is kíváncsi. Persze valószínűleg azért, mert érdekli mivel foglalkozom, amikor szerinte komolyabb és fontosabb munka vár rám. Akármi is legyen az. Szívszorongva várom az ítéletet, mert mégiscsak érdekel, hogy mit gondol a festményről…bár nem tartom magam tehetségesnek, nem is gyerekmázolmányokat készítek. Ha tudnám, hogy valójában mi jár a fejében…minden bizonnyal meglepődnék. Az arcáról azonban nem tudok semmit sem leolvasni, rezzenéstelen vonásokból aligha tudna bárki is. Csupán a szemöldökei emelkednek leheletnyit feljebb, de ez nem jelent sem jót, sem rosszat…inkább annyit, hogy még ő maga sem tudja mit gondoljon. Annak örülök, hogy a száját nem húzta el. Még a kép és a valódi táj közötti különbség felfedezését is a szavaiból tudom meg. Ám, hogy ezt elfogadja vagy sem, hogy hibát követtem el amiért ilyesmivel a telepen kívül is foglalkozom, vagy valóban érdekli mit hogyan teszek…jól palástolja.* -Igen. Sajnos nem tudok annyi időt odakint tölteni, amennyit szeretnék, amennyire szükségem lenne. *Nem panaszként mondom és remélem nem is hangzik annak. Tény, amit ő is tudhat, hiszen tanácsosként valószínűleg az ő döntése is volt annak idején, hogy korlátozzák a telepről való kilépést. Ha lehet érzelemnek nevezni egy szemvillanást, akkor először látok ilyesmit Jenkins tanácsos arcán, amikor az elmaradt bemutatkozásomat pótlom és vele együtt azt is, mivel foglalkozom a telepen. Miért érdekli vajon ennyire a botanika, hogy arra felfigyelt? Ennek a kérdésnek a részleteiben nem merülök el, már csak azért sem, mert váratlanul ér a megszólítása. A telepen mindenki ismer és noha tudják, hogy asszony vagyok, soha nem szólítottak így. Egyszerűen csak Jasmine vagyok és jobban is szeretem ha a nevemen szólítanak. A Montgomery asszony hallatán önkéntelenül összerezdülök és meglehet, hogy észrevehető egy fürkésző szempárnak annak ellenére, hogy még mindig egymásba fonva tartom magam előtt a karjaimat. A rossz érzés attól van bennem, hogy nem érzem magam asszonynak és/vagy feleségnek, sem társnak akit szeretnek, megbecsülnek. Charles-szal olyan messze vagyunk egymástól lélekben…és testben is, amennyire csak elképzelhető. *-Sonia Benedict az édesanyám. Ismeri őt? *Kapva kapok az alkalmon anyám neve hallatán, hogy elrejthessem a hirtelen semmiből fellobbanó érzelmeimet. Anya sosem említette, hogy ismerné Jenkins tanácsost, jóllehet azért, mert még kislány voltam amikor tanácsossá lépett elő és azóta nem került szóba a neve. Legalábbis a jelenlétemben nem. De az is lehet, hogy a bolygón lévő kutatások jelentéseiből ismeri csak a nevét és soha nem találkoztak. A szüleim a Volentisen születtek még a hosszú út elején, nem Alvók voltak akiket azért ébresztettek fel, hogy megannyi kérdésre választ találjanak az Ocanon, de mindketten remek szakemberek, nagyszerű tudósok, többek között anyám nevéhez is fűződik a Volentisen felállított üvegházi termesztés. S talán róla is érdeklődhetne Jenkins tanácsos, mégis az érdekli miért festek, s én valószínűleg félreértem a kérdés lényegét, mert lelkesen ecsetelni kezdem mindazt a csodát, amit festés közben élek meg. Talán most először nem nézek rá, mivel az emlékeimben kutatok azon érzések után, melyek festés közben töltik el a lelkem, de van valami ami zavaró, ezért nézek fel s döbbenek rá arra, hogy nem is erre kíváncsi. A tekintete olyan szinten a vesémig kutat, hogy megborzongok tőle. Meglepő, hogy mégis visszakérdez, de nem is a hangja az ami a lelkem legmélyére hatol, hanem a figyelme. *-Néha…igen. *Nem vagyok gyanakvó, szinte soha semmi iránt, most is csak azért hezitálok válaszadás közben, mert nem tudom miért kíváncsi erre, hiszen a kép iránt sem tanúsított túl nagy lelkesedést. *-Amióta az Ocanra jöttünk…pontosabban amikor találtam lehetőséget és eszközt rá. *Sem a pillantása, sem a hangszíne nem árulkodik arról, hogy bűnt követtem volna el, én mégis úgy érzem. A mosolyom már régen lehervadt az arcomról, riadt tekintetem az övéibe ragad. Azt mondják a szem a lélek tükre…de én nem látom Jenkins tanácsos lelkét…s mégis ebben a félelmetes, hosszú pillanatban is azt gondolom, hogy azok a fürkésző szemek a hidegségük ellenére is szépek. *-A festékek…növényekből. Virágokból, levelekből, kőzetekből. *S nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, de tudnom kell, hogy mire számíthatok.* -Talán ellenére van Jenkins tanácsos, hogy…ezzel foglalkozom? *S még a lélegzetemet is visszatartom a válaszáig, vagy bármilyen megnyilvánulásáig és magamban azért fohászkodom, hogy a válasza nemleges legyen. Még soha nem vágytam ennyire egy „nem”-re, mint most, mert ha nem festhetek többé, akkor a lelkem meghal.*
Csüt. Dec. 28, 2017 8:56 pm
